2017. június 17., szombat

Molnár C Pál műtermében

kapott helyett a festőművész  életét, festészeti korszakait  reprezentáló életmű kiállítás.

Nyolc évig éltem a  közelében, csupán két utcányi  távolságra, többször  el is határoztam, hogy megnézem, de valahogy  mindig megtorpantam a kapu előtt.  Úgy látszik messzebbre  kellett költöznöm , hogy   ne  gondoljam meg magam a kapu előtt, s kitartsak elhatározásom mellett, hogy megnézem.
 
Ma ezt meg is valósítottam.
 
Órákkal később is még  a hatása  alatt vagyok,  keresem a szavakat, hogy hogyan  fejezzem  ki pontosan  mindazt, ami  kavarog a fejemben, lelkemben.
 
(S döbbenetes számomra  az is, ahogy  rendezgetem a gondolataimat, hogy  a három  egymás után   látott tárlattal, ( Ország Lili,   Georg Baselitz és most Molnár C Pál)  jómagam,  anyám  és nagymamám  érzéseit, gondolatait láttam viszont  képekbe sűrítve. )Mintha egy  hosszú úton mentem volna  végig, anélkül, hogy célom, vágyam lett volna, s most itt állok  a kezdeteknél: nagymamámnál. Az út elején, annak az útnak elején , amely meghatározta, hogy   én milyen  ember  leszek majd. -melynek még vannak távolabbra, mélyebbre vivő szakaszai is, tudom, de azok már nagyon homályosak, s csak fényképeken, elmeséléseken,  s nem közvetlen tapasztaláson ismertek számomra.
 
Most jó lenne , ha párhuzamosan  tudnék beszélni, (írni) magáról a kiállításról, arról a fantasztikus  tárlatvezetésről amiben részem volt,  és  arról  ami közben  történt bennem. S nyilván a kettő szoros  kapcsolatban is van egymással- Sajnos erre még nincs  mód, így  dönteném kell melyik élvezzen elsőbbséget.
 
Maradok az  'úton- járás" élményemnél, hiszen ez köti össze bennem a  három kiállítás  anyagát.
A "fütyürésző művész" -ahogy kortársai nevezték és  videón láthattam, hallhattam is, olyan  embert mutatott nekem, aki nagyon hasonlított gyerekkori élményeimhez a nagyszülői házban. Ahol a dúdolás, éneklés hozzátartozott a mindennapokhoz. Ami egyfajta megjelenése is a belső egyensúlynak, az élet történéseinek elfogadásának, és kilépési mód is  egyben  a napi gondok fölé helyezkedésével. 
 
A művész korszakait, stílusirányzatait megismerve - a nagyszerű tárlatvezetésből,- is az maradt meg bennem, hogy  az a rendezettség,  a dolgok helyükön levése jelenik meg a képekben, mint amit gyerekként átéltem nagymamám  mindennapjaiban. Furcsa, de  így érzem,  hogy az t értéket. letisztult  gondolkodást  nagymamámnál láttam, érzete, az itt  színekben, figurákban formákban jelenik meg a festményeken.
 
Az a belső, erős  hit, hogy az épp aktuális  események  elmúlnak, lecsillapodnak, és ami  marad az több, mint   a történés maga volt.  Ami marad  az megértés, elfogadás, egy új szintre  emelés gondolatban, érzésekben, bölcsességben. Ez az én  nagymamai örökségem is egyben. Amit nem tudtam még teljesen  magamévá tenni, de haladok felé.
Ezt látom Molnár c Pál  képein, s nagyon meglepő,  a képek által visszatérni azokba  az évekbe, amik meghatározták az én életemet, gondolkodásomat.
 
Vissza kell térnem még ide! 
A szakértő vezetés után, aminek következtében egy teljes művészéletút rajzolódott ki , el kell mélyednem  a képekben , még jobban!  Mert  bár  kis területű a kiállítás, de oly sok gondolat, hangulat  van összezárva benne, hogy szükségem van  arra, hogy  egy-egy - számomra  fontos képnek  külön adjak  időt .
 
Csak párról készítettem  fotót most. Nem is  gondolkodtam igazán , hogy melyiket válasszam, de  most így   utólag megnézve  őket, szinte  mindegyik a nagymamámhoz  köt.
 
Az első, s talán a legfontosabb és legmegrázóbb is  egyben az a gondolat, ami  a nagymamám  mindennapjainak, szilárd alapja volt. A hit, amelyhez, nem kell templomba járni.  Az belül , bennünk  van. Kialakíthatjuk a magunk, saját  belső kapcsolatát  az Úrral, külsőségek nélkül is. 
 
 
 
Molnár C Pálnál ez,  a falak nélküliségével és a szivárványos  glóriával , s törékenynek, magasnak,  egyensúlytól, szépségtől  sugárzó női alakban jelenik meg előttünk.
 
 
S bár  ez egy  svájci  táj, és semmi köze sem  a Ferenc József csatornához, sem az Adriához ,mint nagymamámnak , mégis  nekem ez azt a nyílt víz szeretetet idézi fel, ahogy Mamika mesélt a Tiszába  folyó csatorna melletti  fiatalkori életéről, majd később tenger melletti élményeiről. Ebből a képből minden nap töltekezni lehet. Jó lehet csak  egyszerűen beszaladni,  nézni  pár percig, s mint ahogy  az ember  egy pár korty  vízzel  oltja  szomját,  a képpel derűvel, nyugalommal feltöltekezni.
 
 
 
Ezt is elnézegetném minden nap szívesen. Tetszik a végtelensége az elmosódó háttérrel, az utca  derűje, hangulata, a személyekkel  jelzés szerűen bevitt élet. Az érkező és elmenő  figurákkal az ellentétes  utak megjelenítése. Így kis szomorúság is  van benne, ha egy kicsit jobban elmélyedek benne,  épp ettől az ellentétes  iránytól.
 
Kell még időt fordítani a képekre, a gondolatokra  hangulatokra. El kell menni  többször, hogy a képek kiváljanak a többi közül, s megkaphassák a külön -külön megérdemelt helyük.
 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...