2017. június 10., szombat

Georg Baselitz : Magyar Nemzeti Galéria

Sosem olvasok el előzetesen ismertetőket, életrajzokat ha kiállításra megyek.
Mások gondolatai, véleménye, érzései nélkül akarok találkozni a művekkel.
 
Most is így tettem.

A szürke falak, a hideg márvány lépcső óriási kontrasztot alkotott a  kinti napsütéssel, meleggel, s jól sejtettem, nem akadályoztak tömött sorok a pénztár előtt sem. Egyedül voltam a  nagy, hűvös  előtérben.

Hatalmas képek fogadják az érdeklődőket. Rögtön a lényegre  térve.

Legelső  gondolatom az volt, hogy milyen felszabadító érzést adnak nekem a képek. Semmi szokványos konstrukció . Olyanok, mint a  mélyből, váratlanul felbukkanó gondolatok, emlékek bármelyikünkben. Egy gondolatszálról elinduló, de  szövevényes -sokszor kibogozhatatlan módon,, régi érzésekhez   visszataláló gondolatok. Érzések képződnek belőle, amire   egyáltalán nem  számítunk.
Az átélt de mégis felfoghatatlan embertelenség festményekbe  zárt  történelemi emléke árad a képekből. Mint a  Guernica, csak más   nyelvezettel, más  kifejezésformával, de  hasonló erővel hatóan.  
 
Természetes, őszinte, erős  hatású , leplezetlen érzésekből állnak ezek a képek. S nézésük közben átsuhan  bennem egy   új felszabadító gondolat, érzés,  hogy  akkor én is elfogadható lehetek a magam  tökéletlenségében. Hiszen ezek a képek  csöppet sem szabályosak, nem konvencionálisak. S mégis teljesen   elfogadhatók.
 
 A másik  gondolatom a szemekben ülő döbbenet, rettenet mélysége, feketesége és tehetetlensége. Amelyek majd   a későbbi (80-as  évek béli )  újra értelmezés során már  kékekké, nyíltabbá válnak, de erről persze  ekkor még semmit  tudok. 
 
Ennyi elég, is, hogy  látni akarjam az egészet!  Részletesen, átadva  magam a képekből áradó érzéseknek, gondolatoknak. Most már jöhetnek a  képek  mellett olvasható (kitűnő) ismertetők, háttér információk is.
 
'38ban született. Anyám és nagybátyám korabeli  nemzedék , akik nem beszéltek az emlékeikről, érzéseikről. Arról, hogy gyerekként milyen nyomokat hagyott bennük a háború hétköznapi  borzalmainak  sora Az  a nemzedék,  amely megpróbált felejteni, átlépni a múlton, de  a múlt  váratlanul, szabályozatlanul újra és újra   feltört, amivel kezdeni kellett valamit. Miközben már ott sorakozott, a mi nemzedékünk, akiket óvni, védeni kellett, s közben elfelejteni igyekezni mindent ami   gyerekként  ráült a lelkükre .
 
Annyi  dokumentumfilm, regény.  novella, művészfilm, memoár után talán már  nem lehet    újat, mélyebbre  hatóan fogalmazni a  háború  világáról, de a kiállítás  erre  teljességgel rácáfolt. Megrázóan egyszerű módon , hatalmas  felkiáltójelként  állnak a képek  előttem. Csupaszon, , kiszolgáltatottsággal  telten, magányosan , de ugyanakkor érzelmeket gerjesztően is.

S már csak egy  "apróság" a végére. A fordított perspektíva, nagyon  elvarázsolt. -Kisunokámra gondolva , - akiknek  még teljesen rendben  van , a könyvek fordított nézetgetése ,- nagyon hamar természetessé vált, nekem is ,hogy az ég és  föld  konvencionális  helye  felcserélőik   a képeken, Sőt a végén már  fura lett volna ha "visszakerült" volna  a konvencionális  dimenzióba, mert  elvesztette  volt   múlt  jellegét  kép. Ami úgy gondolom nagyon is  fontos   "üzenet".
 





Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...