2017. május 6., szombat

Képek között

 
Gyerekkoromban az   ebédlőnek nevezett és  annak is berendezett szoba falát festmények díszítették   Életképek , enteriőr , tájképek,  portré. Olaj, akvarell és  pasztell képek voltak ezek.  Háborút túlélt vagyontárgyak,  melyek Óbecséről , a családegyesítés kapcsán Kovácsiban  kapták még végső helyüket. Az ebédlő bútoraival  együtt E képek között nőttem fel, s az én gyermekeim is.
 
Azt nem tudom, hogy miként  vásárolták nagyszüleim, vagy örökölte- e  esetleg  nagymamám  Erről  sosem esett szó. Csak arról, hogy  akkoriban egy tanítói fizetésből tellett saját  igényű  ebédlő és konyha és szobabútorok  készíttetésére, festmények vásárlására.

A negyvenes évek  végi, ötvenes évek  béli tüzelőhiány miatt  azonban a szoba  fűtése télen  javarészt szünetelt  Az már -  60-as évek - jobb élet időszaka volt, amikor a konyha mellett a hálószobában is égett  a kályhában a tűz s nem rohanva  mentem meleg bundapizsamámban  az ágyba, amelyben  nagymamám vagy nagyapám  melegvizeses  palackot, vagy gumitömlős  ágymelegítő palackot  görgetett előtte végig, hogy a hideg lepedőt és a  dunyhát  átmelegítse mielőtt belefeküdnék.
 
Az ebédlőt nyáron sem használtuk minden  nap. A hétköznapi  , de  a vasárnapi étkezések is  a konyhában  történtek. Ebédlő funkciója csak azokon  a napokon lépett életbe, amikor  jött nagybátyám családja, unokatestvéreimmel, valamilyen  névnap, vagy születésnap, Karácsony, Húsvét ünnepére, vagy nagyszüleim kollégái nálunk  vacsoráztak nagy - nagy ritkán. .
 
A tavasz, de  főleg a nyár és a koraősz azonban  ezt a szobát  is  bekapcsolta  az életünkbe. A portörlés  az én feladatom volt, így  akarva, akaratlan  rendszeresen kapcsolatba  kerültem a képekkel. Olyan közelről is szemlélgetve  részleteit, amit  egyébként nem tettem. Másrészt  a szobában  lévő nagy, karfás, zöld huzatos kanapé sokszor  volt  "elvonulásaim " szigete. Amelyről  viszont távolabbról  nézegettem a festményeket, olvasás, vagy  játszás közben.
 

Nekem a rejtélyek és otthonosság  keverékei voltak ezek a festmények. 
 
Az  itthon érzet megtestesítői egyrészt ,
 mert más lakásokban más képek voltak a falakon.  
Komorabbak ,sötétebbek voltak  dédnagymamám lakásában. 
Megint teljesen más tájak, másmilyen  témák nagymamám  barátnőjének lakásában,
vagy  anyám barátnőinek lakásaiban,
csakúgy mint  a barátnőmék lakásában,
vagy a szomszédaink lakásaiban.
 
Emlékszem arra, hogy sokszor  gondolkodtam azon, hogy délelőtt vagy délután beszélgetnek-e  az asszonyok?
Azon is sokszor elgondolkodtam, hogy hazafelé megy, vagy vendégségbe megy  inkább a képen  látható pár ? Nyilvánvalóan nem az a nagyobb porta az övék, mert nem onnan jönnek és nem oda  tartanak. Talán a mögötte  lévő szegényesebb ház lehet, vagy  egy másik  faluba igyekeznek?  Mindig megzavart, elbizonytalanított az értelmezésében  a házfalon lévő fény-árnyék  hatás és a felhőzet együttese.
 
 
Ez volt  számomra legegyértelműbb kép. Ezt a valóságban láttam a vonat ablakából , minden  nyáron, mikor  Csongrádra mentem dédnagymamámhoz ,és a  nagynénémhez   60-as  években. Még álltak ezek a tanyák, a Kiskunságban, s az öltözet, az életforma is szinte  pont ilyennek látszott a  vonatból.


A kisebb képekről sajnos nem  lettek jók a  fényképek, amit elköltözésem előtt készítettem , így  csak  az érzések és  emléképek vannak  róla a fejemben. Egy akvarell, szikrázó kék éggel, boldogsággal téli pillanattal,  egyetlen házzal, amely  nagyon hasonlított  a közelben lévő egyik  házra. Ez mindig megzavart , mert  bár tudtam, hogy  nem lehet az a ház, hiszen  semmi köze  nem volt  a nagyszüleimnek  Kovácsihoz korábban, nem értettem, hogy hogyan lehet  mégis  ez a hasonlóság?   
 
Egy másik képen,  pasztell képen,  cumisüveg mellett szundizó kisbaba oly békét, nyugalmat árasztott,  hogy jó volt  ránézni újra és újra,  s volt egy  különösen díszes, narancsos, rózsaszínes szobabelső, élethűnek tűnő csíkos. önmagában nyomott brokáthuzatos kanapéval, párkányos  kályhával. Mint a nagyúri kastélyokban- ahogy én akkor - gondoltam róla.
 
S mindemellett ott voltak nagyszüleim könyveinek illusztrációi, különösen  nagyapám, történelmi és irodalmi tárgyú könyvei szeretettm nézegetni. S bár tetemes  olcsókönyvtári   sorozatunk volt, mert  nagyszüleim mindent  megvettek  amit fontosnak tartottak. S akkoriban  bizony az összes jelentős irodalmi mű megjelent olcsókönyvtári kiadásban is. Így azokban olvastam el  operák történetéül szolgáló  regényeket, csakúgy mint  a Kittenberger . Szécsényi útleírásait az  afrikai vadonról, vagy Verne szkiffijeit.
 
Mindezek mellett  azonban arra is  figyelt nagyapám, hogy meglegyenek  fontos   könyvek, nemcsak  olcsókönyvtári  kiadásban, hanem  drágább és jobb minőségű könyvben is.  Egyik kedvencem a mai napig  az 1959-es kiadású Szőnyi István illusztrációjával megjelent  Arany János : Rege a  csodaszarvasról, keményfedeles, spirálos  könyve.  Gyerekként persze  fogalmam sem volt, hogy a kor egyik  legjelentősebb festőjének  képeit nézegetem- nézegethetem  bármikor, amikor csak kedven szottyan rá.
 



 
 



S mindezek mellé, még  vásárolt  nagyapám kortárs festőktől -grafikusoktól rézkarcokat is.

A  hatvanas évek közepétől kezdve ugyanis ezen képekkel kereskedők  járták az iskolákat, s így  nagyapám is  vett jónéhány kortárs  művet. (Ezen formája a kortárs  művészek rézkarc , linóleumnyomat, szitarajzos  műveinek népszerűsítése, eladása rendszerváltásig  megvolt. Még én is tudtam így  vásárolni egy -kettőt) Melyek egy része bekeretezve, mások csak egy  nagy  hengermappában  voltak  tárolva otthon. Időnként elővéve. Középiskolás koromban már ezek  iránt is jobban érdeklődtem , s olyankor a  nagy zöld kanapéra telepedve   nézegettem őket. S csak akkor tudatosult bennem, hogy milyen jó dolog, az hogy festmények, grafikák közt  nőttem fel.
 
Mamár legkisebb unokám 16 hónaposan, otthonában , Van Gogh albumot lapozgat és igazán elmélyülten  nézegeti benne a tájképet. Szavak nélkül még, de mutatja nekem, hogy a festményen  lévő fűszálak, olyanok mint a szőnyegük szálai (vastagok, hangsúlyosak, s persze zöldek) Ez a pillanat azonban tudom,  azzal kezdődött, hogy a nagyszüleim 80-90 évvel ezelőtt képet vásároltak maguknak. Hatása  maradandónak bizonyult, átívelően generációkon át.
 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...