2017. április 29., szombat

Ország Lili: Árny a falon

Csaknem az utolsó pillanatban mentem el - a számomra teljesen ismeretlen  festőnő- kiállítását megnézni a Nemzeti Galériába, s olyan  megrázó, felkavaró élményben  volt  részem, mint még életemben sosem.

A kiállítás szerkezete, az ahogy végigvezeti  az embert a festőnő alkotóútján, tiszta, egyszerű, és nagyon illő a festőnőhöz. Kronológia sorrend, remek ismertető szövegek. Pont annyi amennyire  szükség van.
 
Álltam az első képek előtt- melyeket abban az évben festett, amikor én megszülettem- és úgy éreztem ismerem  ezeket a gondolatokat, érzéseket. S ilyen tisztán, egyértelműen még  nem  láttam megjeleníteni  senkitől azt a feleslegesség érzést, azt a félelemérzést ami belőlem is  szólhatott volna. S igen ezeknek vannak színei, nem csupán egy komor , szürke, barna vagy más sötét  tónus lehet. Benne van a mezők zöldes magányában épp úgy, minta falak vöröses sárgás színében, méretében.
 
Épp az ikonosztáziás  sorozatával ismerkedtem volna  tovább, mikor  egyre  erőteljesebben beszűrődött egy  végtelenített videólejátszás hanganyaga , egy kisebb oldalsó teremből.
Elvesztettem a koncentrációmat. A fülem és  a szemem  két  különböző ingeregyüttest akart   bejuttatni  az agyamba, s ez  nagyon frusztrált. Még akkor is, ha  olyan mondatok szűrődtek be onnan, hogy Ország Lili  számára a festés  az  olyan volt mint egy imádság. A legszemélyesebb dolog, amihez nem engedett senkit  közel. Nem  festett mások jelenlétében, s nem mutatta meg senkinek a még nem  teljesen kész  műveit. Volt  foglalkozása, amiből megélt (díszlettervezőként dolgozott)
 
S bár ezek  fontos dolgok voltak , de  inkább elvittek, mintsem közelebb hoztak a műveihez, úgyhogy inkább kihagytam egy kisteremnyi  művét, azért, hogy  nem hallva már a videó szövegét, újra a  képeire tudjak teljesen  figyelni.
 
S ahogy haladtam városképei között, egyre erősebben   szűrődött be általuk  tudatomba  gyerekkori , felülről letekintő koncepcióm az engemet körülvevő dolgokra. " Kilépesek" az adott helyzetből, a  megértésre, feldolgozhatóságára tett   kísérleteim. Nagyon sokáig  belül úgy oldottam meg a  szorongató   helyzeteket, hogy azt gondoltam repülőre ülök, és felülről nézem meg a helyet a, helyzetet amiben vagyok.
S most itt álltam egy  művész képei előtt, aki szintén ezt az utat választotta magának, hogy megértse magát,  helyét.
Mélyen megrázott. Csak álltam a  képek előtt és  láttam felülről a városait, azok  mozgalmasságával,, omladozó vakolataival, és épülő új egységeivel, régi köztereivel, belvárosaival és szegényebb részével, holott konkrét ház nem volt  látható a képen. Mégis annyira  egyértelmű és nyilvánvaló volt számomra amit láttam, mint ahogy  gyerekként átéltem a saját  belső  "letekintéseimet".
 
Mielőtt a labirintus sorozathoz értem volna, beugrott  képeiről a nyomtatott áramköri panel fogalma, s azok amiket  magunk készítettünk a középiskolai  szakmai gyakorlatokon, vagy ahogy a számítógépben  megjelenik manapság. Még furcsálltam is ezt a gondolatsort  magamban, de később a labirintus  sorozata előtti ismertető szövegben azt olvastam, hogy a festőnő tudatosan vitte ezt a  XX . századi  tárgyat,-  a modern  labirintusok szimbólumaként -, nyomatként vászonjaira.
 
A Labirintus témakör elején , komolyan   meg kellett magammal beszélnem, hogy végigmenjek-e benne , vagy válasszam inkább a mellettem lévő kijáratot ?
Először  csak be-be pillantva -innen még simán visszafordulhatok érzéssel - nézegettem a képeket, a sötétszürke falak "folyosóián". Megnyugtató biztos  pontként ott sétált a teremőr, bár láttam rajta, hogy egyáltalán nem nyugodt. Sőt nagyon is idegesnek, zaklatottnak tűnt. Szinte szaladva  rótta  az utat a kis  terek  folyosóin, mint egy űzött lény.   Szívesen megszólítottam volna, de nem mertem. Egy vers ment hangfelvételről (mint később megtudtam, Pilinszky versét  Alföldi Róbert  mondta el ),  jelentősen növelve az ember  bizonytalanságát.
Remélem hogy legalább óránként  válthatják egymást az őrök, ezen a részén, mert ebben a térben, a verssel együtt lenni , nagyon megterhelő dolog lehet  lelkileg.
 
Amikor újra  a képekre  tudtam  koncentrálni, s már  láttam, hogy  van "kijárata" a labirintusnak, megtörtént velem ami még sosem festmények társaságában. Elkezdtek potyogni a könnyeim. S mint nem oly rég a MÜPA  hangversenyén  , újra azt éreztem, hogy   itt akarok maradni, nem akarom, hogy vége  legyen ennek az élménynek.
 
Álltam a fénybe nyíló városkapus képei előtt, és  olyan nyugalom szállt rám, mintha valóban az következne, hogy kilépek a meleg, nyugalommal, derűvel teli  fényes térre.
 


 
S bár inkább felhővel teli volt ma  az égbolt, de  az élmény amit Ország Lili képei adtak megrendítő és felemelő, ünnepi volt.
 
Hazafelé rögzítettem a mai  nap   néhány  fontos  részletét  ami  az úton ért. Először is , azt a hat  nagy posztert ami  az MNG  oldalsó  ablakait díszíti. Sokkal jobb, mint a korábbi  reluxás megoldás. S persze az árvácskák is  gyönyörűen  virágoznak. Teltek, harsogóak, igazán  látogató kényeztető élményt adnak. S a kilátás is változatlanul csodás a Dunára.
 




 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...