2017. január 11., szerda

Körösi Csoma Emlékpark és a Mátra

Január  elsején kis kirándulásra hívott egyik lányom és családja, így felkerekedtünk autójukkal 5-ösben. Hideg, ködös , szmogos időben indultunk, Tarra a sztúpához, mécses gyújtásra.  Pár éve  már voltam itt velük, s örültem, hogy újra eljöhetek ide.
A látótávolság csak pár méter, mindent körülölel a szürkeség, emberek is alig. Így tényleg nagyon  bensőséges , személyes az egész. Az unokák gyújtják a gyertyákat, mécseseket, füstölőiket sorra.





 
Meglep, hogy a kis pavilont bár teljesen  betölti a gyertyák, mécsesek füstölők füstforgataga, belépve mégsem a levegőtlenség érzése fogad. Mintha a fejemet  egy  "búrányi" tiszta levegő venné körül, míg benn vagyok  a saját mécseseim meggyújtásakor.



 
Barátcinegék repkednek  karnyújtásnyi távolságra,  a libegő zászlócskák sora mögött
 
 
 
Madárfészek csücsül a tető hajlatában, az üdítő színekre festett gerendák fölött. Az élet apró jelei, mindenütt.
 
Hol valóságosan, hol a festett motívumok színében, mintáiban.


Olykor szinte átformálva,  katolikus  kegyhellyé. Idomítva emberhez, múlthoz egy  másik kultúrkör  szimbólum világát.

Messzebbről nézve akár  madonna is lehetne, az ülő Buddha . Persze tudom nem az, mégis eszembe jutnak róla ebből a perspektívából a katolikus  kegyhelyek madonna szobrainak miliője.



Az egy órás séta után azonban nem a egyszerűen  visszafordulunk, hanem  irány  a Mátra. Rövid  Pásztó-i városnézés az autóból, s már kanyargunk is felfelé a hegyen. S igen! közben már időnként kivillan a kék a ég a fák közül. Szinte hihetetlen, hogy fél órával ezelőtt még az orrunkig is alig láttunk el, s most meg  alattunk terül az a szürke massza amiben eddig voltunk.

Megrázó és  felvidító élmény egyszerre.
Nem tudok betelni vele.
Életem első, valóságos, felhő felett járó  élménye.
Eddig csak képeken láttam ilyen perspektívát,
 s most itt terül a lábam alatt el  a hatalmas,
mindent   befedő   felhőtenger,
s az üdítően  kék az ég.





 A  Nap is ott ragyog a látóhatár alján, arannyal bevonva mindent, amire  rávetül.

Kanyargunk csak  tovább, egyik ámulatból a másikba  esve.


 
 
A  Nap búcsúzó sugarai Galyatetőnél érnek minket,
s alig fél óra alatt már  jól látható,  a tiszta,
felhő nélküli égbolton a Vénusz és a Hold  ragyogása.



S mikor lefelé kezdünk kanyarogni , jön az újabb megrázó, lélegzetelállító élmény. Az imént már "eltűnt" Nap fénye, a fák mögött még újra  látható. A Hold  beült az egyik fa ölébe, s fönt egy repülő fehér csíkja az egyedüli ami az embert jelképezi ebben az ősi, természeti  pillanatban


 
 
 
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...