2016. november 6., vasárnap

Divertimento - Táncjáték - MÜPA

... - a sokadik vastaps után - Na jó, tapsoljunk még, mert igazán megérdemlik a táncosok, zenészek, és folytatódjon!- gondoltam magamban
Ilyen élményem még nem volt, csak olvasásnál. Egyszerűen nem fogtam fel , hogy itt a vége. 
Kigyúltak a mennyezeti fények is, és nem tudtam mire vélni, hiszen  még biztos van tovább, vagy egy újabb  szünet következik?
A színpad kiüresedett, a közönség elindult a kijárat felé, én meg úgy éreztem, hogy menjenek csak, én még maradok!
 
Zene és tánc együttese még sosem érintett meg ennyire.
Megszűnt számomra, idő- tér- hely,
azt sem tudtam volna megmondani hirtelen, hogy hol vagyok.
Zene, ritmus, és mozgás volt minden.
Érzékelésemben
közvetlen  közel
voltam.
 
- pedig 17 széksor választott el a színpad szélétől-
de  nem érzékeltem ,
csak azt, hogy valami testen kívüliséggel
ott vagyok,
részese
vagyok.
 
 
s  folytatásra  várok.
 
 
 
A MÜPA önmagában is egy  csodás  épület, kívül, belül.
Esztétikai élmény, 
és az előadások amiknek  eddig részese voltam,
 mind olyan nívósak voltak ,mint maga a hely.
Csak jó élményeim vannak,
A mai- azaz  már tegnapi-  túltett mindegyiken. Talán, a nagyon sok évvel ezelőtti, Sebő 60. koncert volt ilyen elementáris erejű, de az másképp mint  ez . A  lányaimtól  születésnapi ajándékként kapott, és együtt is átélt  ajándék extra hosszúságú koncert melegsége, hangulata  nem  halványult el benenm  máig.


 
Ajándéknak szántam ezt az előadást, de az élet úgy hozta, hogy én lettem a megajándékozott. Sikerült  egy közeli jó ismerősömet elhívni, így egy  jó beszélgetéssel, egymás jobb megismerésével indult a színházas estém. Előtte az unokáimmal töltöttem közös órákat,  úgyhogy induláskor tőlem aztán eshetett az eső , mintha  dézsából öntenék, nem befolyásolta a kedvemet, örömömet.
 
Megérkezéskor kiderült, hogy az egyik széket, amire a jegyünk szólt, elvették, s helyette a hangmérnök ül a  berendezésével. Így  kaptunk egy másik sorba szóló tiszteletjegyet- amire aztán végül is nem volt szükség, mert  nem jött el a mellettünk lévő 5-ös  szék "tulajdonosa", úgyhogy maradtunk a  sorunkban , egymás mellett mindketten.
 
A színpadon már ott várakoztak, a brácsák, bőgők, hárfák és dobok, s persze a zenészek székei, de bevonulásuk előtt karmesterük, HOLLERUNG GÁBOR elmondta nekünk, hogy miért is jött létre ez a koprodukciós  zene-tánc előadás, a megszólaló  művek, miért szerepelnek a műsorban. S arról, hogy e két,-  szavak nélküli -  művészeti ág összekapcsolásával kívánnak nekünk nézőknek maradandó élményt adni. Ami tökéletesen és maradéktalanul  sikerült is!
 
Eleinte valóban nézőként éltem meg az előadást. Melynek első kiemelkedő  epizódja  a karmester  önmaga volt. Úgy vezénylet, mintha  ő maga  lenne a szólótáncosa  Beethoven: VII. szimfónia, IV. tétel - Allegro con brio-ának. Áramlott,  megelevenedett  mozdulataiban a zene. Kétség kívül  zseniális karmester.
A második  számtól azonban  a zenekar előtti tért  a táncosok töltötték be  
Váltogatott  a szemem és  az agyam a zene és tánc élménye között
- igaz gyors váltásokkal- de még  külön-külön  volt a kettő.
Csodáltam a táncosok mozgását, a koreográfiát.
Ruháik színeit, anyagát, fazonját .
Tetszett! Nagyon tetszett minden!
Minden az újdonság erejével hatott rám.
 
S jött a szünet. Beszélgettünk az élményről, a táncokról, ruhákról, a karmesterről, zenéről. Gyorsan elrepült ez az idő is,  és jött a második felvonás.
 
Ravel: G-dúr zongoraverseny -e
 
Eltűntek számomra  a határok, amik a zenét, táncot  kettéválasztották és létrejött egy teljen más dimenziója az élmény befogadásának, átélésének. Úgy ahogy még színházban sosem történt meg velem.
 
 
 
 
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...