2016. július 2., szombat

Szárnyas hegy, színes folyó és kamillás csendélet

Az ablakon beáramló fényben a kamillák  és kicsit nagyobb napsárga virágok  vidám, mezőt idéző csokra volt az első, amit  Ameli  megpillantott  legnagyobb unokája szobájába lépve. Unokája  háttal az  ajtónak, elmélyültél festette  csendéletét.  Ilyent se látott még tőle. Nem látta még alkotás  közben, leszámítva persze a kisgyerek-kisiskoláskor  időszakában, de az egészen más dimenziója  az alkotás önfeledtségének.  A fehér asztalon, különböző apró tárgyak  dzsungelében egy füzetméretű, ragasztópapír csíkkal keretezett akvarellpapíron már jól  látszott a csendélet struktúrája,  a pohárban lévő víz lágysága, s a virágok szárainak  erdeje. Már csak a virágfejek hiányoztak.

 
Korábban érkezett meg negyed órával a megbeszéltekhez képest  másik unokájával, hogy együtt töltsék az unokatestvérek a  délután  ezen részét.
 
Elsőnek vagy harmadiknak születni egy családba egyáltalán nem  mindegy. Míg az elsőnek újabb és újabb lemondás státuszairól  az élete, az újabb és újabb  jövevények kapcsán, addig a harmadik, negyedik  gyerek már abban nő fel, hogy  sok  fontos alaptulajdonság kifejlesztését hozza magával, már   pici kortól. Együtt jár, a gyorsan felnőni akarással, az odafigyeléssel minden irányba. Neki már az a természetes, hogy a figyelemért meg kell  dolgozni, azért  tenni kell.

Kapcsolódási pontként ma ,  épp az arany mintás matricás-tetkó készletét  hozta . Amit még  Ameli is bevállalt , főként, hogy két  unokája közös erővel  helyezik  el bal vállán a csillogó teknősbékát. Bár a  művelet kissé félre sikerült és a teknős egyik lába  elveszett  közben, de azért így is  igazán remek érzés számára.
 
A gyerekszoba  ajtaját azonban a lányok  hamarosan becsukták  és az, tiltott területté vált a felnőttek  számára,  ahonnan csak az étkezések tudják kicsábítani őket. Nem csinálnak semmi rosszat, csak  épp külön világot alkotnak maguknak. Elkészül  az csendélet is, sakkoznak , beszélgetnek, kuckóznak békés egyetértésben a  készeres  évkülönbség ellenére is.

Ameli nehezen birkózik meg az ilyen új helyzetekkel. Mindig készenlétben van zsigereivel, ha gyerek van rábízva, s most, hogy nem láthatja, sőt nem is hallhatja, hogy minden rendben van-e  elárasztja belülről az idegesség. Annyira megszokta  40 év tanítói munkája  alatt, hogy  nem lankadhat  el a figyelme a rábízott életek okán, hogy mint  partra dobott hal vergődik most. Az esze  tudja, hogy így jó, az elvonulással együtt így jó ez, de belül mégis úgy érzi, hogy  most nagyon nem komfortos  számára a világ ami körül veszi.

Fél hatkor  aztán  haza felé veszi kisebbik unokájával az irányt. Kéz a kézben  sétálnak  át  a lakótelep  parkjának  fái közt. Zoé meg mesél -mesél.... Ez már ismerős, jó érzés, feloldja  Ameliben az iménti feszültséget.

Épp csak  hazaér  lakásába Ameli, mikor  megszólal telefonja.
-Holnap délelőtt át  tudnád hozni Zoé rajzát, -kérdi lánya?

Még szerencse, hogy vett lakkot délután, a pasztell kréta fixálásához, mosolyog magába Ameli.
-Persze. Mikortól vihetem?

Kilenc körül már jöhetsz,- hangzik a válasz.

Ameli ki is megy a teraszára, hogy lefixálja a tegnap készült  Szárnyas hegyet.



 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...