2016. július 16., szombat

Bocsi Éva népi iparművész kiállítása

Egy régi születésnapi ajándékból életpálya lett. Legalábbis Bocsi Éva népi iparművész  esetében. 
 
A Gellérthegy aljában, egyszer csak benvitált a kiállítás rendezője -sétám során Érdekesnek tűnt  kívülről, de nem biztos, hogy  be is mentem volna, ha nem invitál be személyesen az alagsori  kiállító térbe  a kiállítás  egyik   létrehozója. 

 
 
 
A  Bartók Béla  út manapság  kiállító termek garmadával áll az érdeklődő  nagyközönség számára. Kortárs művészettől. a XIX század eleji technika történetig , kézművességig széles a választék. Alig két buszmegálló  távolság alatt, a szemközti oldal között  cikázva csaknem 10  kisebb -nagyobb kiállítótér   invitálja  látogatóit. Igazi  művészeti negyeddé emelve a XI . kerület ezen részét. Épp tétováztam magamban , hogy  melyiket válasszam majd , mikor  e személyes invitálás eldöntötte, hogy  na jó akkor  itt kezdem, hamár  ily kedvesen invitálnak. S rögtön  nagyapai örökségem, a palóc hagyományok életképeibe csöppentem.

A kiállítás  őre és  rendezője és egyben kalauza is egy  45 körüli hölgy, oly szívesen és részletesen  mutatta be a kiállított  babákat, hogy  feledtette velem  korábbi tervemet és  átadtam magam a babák és az ismertetők általi világnak.

Nagyapám mindig is büszke volt  palóc  származásra, nyelvi  örökségére. Bár kiejtésén már  alig -alig volt érzékelhető a palóc nyelvjárás.
A XIX század elejének, közepének  viharos  történelme  teljesen elszakította a családi  háztól, szülőfalujától, családjától is nagyrészt. Egyetlen testvére,  a legkisebb  húga (Margit ) élt csak Magyarországon, ő is 300 km- távolságban tőlünk. Aki,  talán 5. gyerekként, már  kevés figyelmet  kapott, sőt , hogy minél inkább nyugton legyen, s ne  zavarja az amúgy is nehéz életüket,  mákfőzettel itattak, ha nagyon sírt. Ami akkoriban elég  jellegzetes módszer volt. S ennek következtében bizony az Ő élete a debilitás  határa  tevődött. Nagyapám segítette  felnőttként ahogy tudta, Utazott hozzá, segítette, sőt  Ő is  volt nálunk párszor a  párjával, míg aztán egyszer már  ennek is vége lett halálával.
A családi összejövetelek igencsak szűkre szabottak voltak mindig is. Én sosem jártam nagyapám szülőfalujában, fényképim sincsenek a szüleiről, csak a háború utáni igazolási időszak dokumentumaiból tudok néhány adatot  róluk.  Nagyon nagy  esemény volt a családunkban, mikor a 60 évek derekán egyszer eljött  hozzánk Csehszlovákiában élő testvérei közül egyik nővére és az ő lánya, és férje és gyerekeik. Szerencsére  fényképen is megörökítették  ezt a találkozást  házunkban.

Talán ezekért is   hatott rám oly mélyen   Bocsi Éva  népi   iparművész kiállítása. Holott  eddig   - bár  elismeréssel  nézegettem ilyen  tárgyakat ha utamba került, igazából nem érintettek meg. No meg  a kiállítás  berendezőjének közvetlensége és a kiállított tárgyakhoz  fűzött mondati hosszabb maradásra  bírtak mint terveztem . Kedvesen kinyitotta az összes  tárlót, hagy ne az üvegen keresztül készítsem el képeimet. S ennek következtében  sok jó fényképpel, sok értékes új ismerettel és egy barátságos emberrel töltött másfél óra emlékével tértem haza.







Meglepett ez a kapa. Pont ugyanilyen kapánk volt, s  gyerekként is  feltűnt, hogy a szomszédok nem  ugyanilyen formájú kapát használtak. Úgy gondolom- persze ezt aztán  senkitől sem tudom megkérdezni már- hogy nagyapám nem véletlen választott / vett pont ilyen kapát magának. A gyerekkora emlékének egy darabja ebben a mindennapi eszközben élt tovább velünk észrevétel, tudat alatt.






 
Fiatalasszony hazafelé menet a szentkúti búcsúból. A nyakában az ajándéknak szánt mézes olvasó







 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...