2015. szeptember 24., csütörtök

Kiváló dolgozó kitüntetés árnyoldalai

Halk kopogás  az ajtómon ma reggel.

Kérdésemre  Margitka felel a szomszéd lépcsőházból. Váratlan a látogatása. Nem volt  még eddig nálam, csak az utcán, utazás közben  buszmegállóban  beszélgettün eddig.  Pár  hónapja  én kerestem meg őt, számára ugyanilyen váratlanul, mert  tudtam, hogy  fontos kérdésemre  csak ő tudja  a választ. Órákon keresztül beszélgettünk akkor. Így örültem, hogy most Ő keresett meg engem, s viszonozhatom a segítségnyújtását.
 
Margitkának nagyon sok mesélni valója  van. Nyolcvanhoz  közelít. Életének  történetei igen élvezetes  olvasmány lenne, ha írott formában találkoznánk  vele.

Fiatal lányként alig  16-18 évesen  jött a fővárosba  munkát keresni.Egy  nagyvállalatnál  helyezkedett el, gyors és gépíró iskolát végzett,  értettségizett közgazdasági  technikumban. Családja lett, férje , gyereke. Társasházban  laktak, de összespóroltak egy kis pénzt és a 60-as  évek végén meginduló Budapest környéki települések egyikének külterületén, nyaraló telket  vettek, Építettek rá  egy  faházat , ami  a mai napig megvan, bár már   jó 15 éve   egyedül kénytelen  gondozni. Illetve  gyermeke  segítségével az utóbbi években.
 
A beszélgetésünk , mesélése, most is hamar  elkanyarodik munkával töltött éveire.
 
A családjában legkisebb gyerekként nagy érdeklődéssel és irígységgel nézte  ahogy  iskolás testvérei a konyhaasztaluk körül ülve írják a házi feladataikat, Már akkor 4-5 évesen olthatalan  vágyat érzett az írás  iránt, bár még nem tudta  úgy kanyarítani a betűket, ahogy testvérei.
 
Gondolom kérdés sem volt számára, hogy mit tanuljon? Milyen irányba induljon  a nyolc  osztály elvégzése   után. Gyors és  gépírónak tanult. Ez a munka   valóban minden  percében az írásról szól.
 
 Mikor az '56-os események  zajlottak, s nem lehetett az utcára kimenni a lövöldözések miatt, Ő gyakorlásra  használta fel az időt. A rádió hírei voltak  a gyorsíráshoz szükséges  tollbamondás  gyakorlatai, majd  amit így legjegyzett,  áttette  gépírásba, a nagy becsben tartott, kölcsönzött  otthoni  írógépén-
 
- "Tudod  mindig rengeteget  gyakoroltam. Vidékről feljött  emberként úgy éreztem , hogy kevesebb vagyok a többinél, ezért igyekeztem mindig 100%-os teljesítményt nyújtani. Először gépíróként dolgoztam, majd  titkárnő lettem. De a gépelni valók  nem csökkentek. Viszszajöttek a régi  kollégák , régi  fönökeim, hogy csak ezt vagy azt  gépeljem  le  nekik. Neked úgyis csak pár  perc, meg te olyan  pontosan dolgozol, gyorsabban megvagy minta  többiek .Pedig akkor már  felvettek helyettem  sőt azon felül is gépírónőket, de a kényes  munkák  mindig nálam kötöttek ki.
 
Egyik évben megkaptam a  KÍVÁLÓ DOLGOZÓ kitüntetést. No akkor ijedtem meg csak igazán. Úgy éreztem, hogy még többet kell  dolgoznom, hogy méltó legyek  rá. Nem tudtam  felhőtlenül örülni neki, sőt.  Még  háromszor lettem az év kíváló dolgozója de  félelmem, szorongásom  megmaradt, semmit sem csökkent.

A rendszerváltás után, ahogy az állami vállalatok felszámolásra  kerültek. érezetem nem szabad kivárnom,  míg a vállalat teljesen eltűnik alólam.  Nem bírtam volna elviselni, hogy munkanélkülivé  nyílvánítsanak. De  féltem az új  keresésétől is. Szerencsére egyik kolléganőm mozgékonyabb volt mint én , nem félt annyira  talán a megmérettetéstől mint én, és korán elment  a vállattól. Pár hónap múlva  hívott, hogy menjek  oda  dolgozni. Azonnal elfogadtam az invitálást,  s végül onnan is mentem nyugdíjba. Két munkahelyem volt  tehát életemben. Mindkettőt szeretttem, jó  volt.
 
Beszélgetésünk, még kanyarog erre  -arra, papucs vásárlástól az összecsukható ernyők nyithatóságáig bő másfél  órán át.

A telkéről hozott  kis almát  nekem.
Almáspitét készítek belőle majd és  viszek kóstolót neki.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...