2015. február 17., kedd

ma van 40 éve

Ma  van 40 éve, hogy   utoljára  együtt lehettem  a nagymamámmal.
De "itt van velem, velünk azóta is ".

Az ő  süteményeskönyve  a mindent  meghatározó alap sütéskor.Valahogy  nem is igen próbálok  másnak  a receptjeivel megismerkedni. Az Ővéit sem  készítettem el még mindet- Ugyanakkor  vannak süteményei , amelyet már az  (ük)unokái  is  ismernek, s ha  igazán  finomat akarunk enni  akkor  az ő receptjei  közül  választok.  A citromkrém tortája  egyszerűen fenséges, nem lehet elrontani, de  összekeverni sem  semmi féle  bolti  csodával. Én persze  sosem fogok olyan magaslatokba  érni, hogy a málnás vagy ribizlis, pitéjét   utolérhessem. Amelynek tetején nem  tészta  , hanem  magas  habkorona állt. A pénteki  derászfészkek,  vagy a  cimet nélküli  cimetes lepény ami oly  evidencia lehetett  számára, hogy le sem írta a receptes könyvébe, mind  fogalmak  a családunknak.
Azt szoktuk mondani, hogy Ő egy földreszállt angyal volt. Mindannyiunk Mamikája még a lányaimnak, de unokáimnak is , pedig egyikük sem ismerte  személyesen. De  nincs  hét, hogy  valami kapcsán elő  ne  jönne  egy -.egy   emlék, egy  gondolat morzsa Róla.
 
Nem is oly régén , talán még két hónapja  sincs, hogy legnagyobb unokámmal  együtt sütöttünk, nagymamám receptes könyvéből, s  annyira megtetszett neki   Mamika írása, és ahogy a recepteket leírta, hogy gyorsan  egy új füzetbe  lemásolta vagy  4  receptjét   azon nyomban. Mindig  megállapítjuk ilyenkor  , hogy le kellene  másolni a teljes  könyvet, vagy legalább digitalizálni, de  erre  még  nem került sor. Eltesszük, elővesszük, használjuk rendszeresen. Az életünk része. s valahogy senki sem  érzi úgy, hogy  "muzeális darabnak" tekintse.  S  talán így  a  jó valójában.
 
Ma  reggel egy  kisebb madár- nem tudtam megállapítani, hogy  milyen- biztos nem  azok közül való akik minden  nap meglátogatnak. A teraszom korlátjára  szállt, s jó  10 percen kereszül csak ült ott. 
 
Nem   érdekelte a madáretető kínálata, hátat is fordított neki. Csak itt volt. Nézte  a  hegyet. Tőle  fél méterre    a kinti mécsestartóban lobogott a mécses. S elvoltunk,  így  ebben a  csendességben. A madár,  a kis  mécses,
és  én az ablak másik oldalán.

Egy kis magyarázat a  fentebb lévő (ük)unoka zárójelhez. 54 éves volt  nagymamám  mikor megkaptuk egymást a sorstól. Neki nem  volt sosem vérszerinti gyermeke,  bár  nevelt  előttem 4-et is, a  legzivatarosabb időkben,  majd  "ráadásként" jöttem én ,újszülött unokaként, akit nagyapámmal , már közös feladatként  kaptak a   sorstól. Ezért volt hát az önkéntelen  elírás  , hogy  az én lányaimat  unokáinak érzem.Hiszen olyan voltam én a nagyszüleimnek, mintha közös gyermekük lettem  volna, ahogy találóan  lányom megállapította pár éve, mikor  a családunk történetéről beszélgettünk.  Elmondhatatlan az a hála és  tisztelet amit a nagyszüleim iránt érzek a ma napig.
 
 

 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...