2014. október 27., hétfő

facebook-om első élményei -kitelepítés évfordulója-

Hosszú idő után , elhatározásra jutottam, hogy  mégiscsak  belépek a facebook  világába. Családi segítséggel a kivitlezés folyamatát illetően   bekerültem ebbe a száguldó, örvénylő térbe
 
Egyenlőre még kapkodom a  fejem , de sok jó élmény ért pár nap alatt is. Olyan emberek szólítottak meg akikkel nagyon - nagyon rég nem találkoztam. S most felvesszük újra a beszélgetés  fonalát, mintha  csak  pár napja találkoztunk volna  a boltban, vagy az utcán  Régi nagyon kedves kollegák, szülők, tanítványok. ismerősök. Belecsöppentem rögtön egy kovácsi évfordulóba is, a kitelepítés 70. megemlékezésbe.  Miközben látom, hogy a napi politikai ellenvélemények miatt   volt osztályársaim   durva csatákat vívnak egymással. Olyanok akik  egyébként jó  barátok voltak.  Ami nagyon elkeserítő, mert   sokkal nehezebb  helyzetekben egymás mellett tudtak  állni, segíteni tudták egymást, most meg le  akarják egymást győzni.
 
Mintha  az emlékezés valami tőlünk  független  távoli térben  folyna. Képeket nézegetve. Bosszant is valahogy a tanulságok  nem  mentek át még a lelkekbe, ezért - facebookhoz  nem  szokott  fejem  arra késztet,  hogy  leírjam  -hátha elolvassák  - amit gondolok. De ez  pörgős világ. Nem valószínű, hogy  célba ér. Voszont magamank végül is összefoglaltam, és  ez is elég.
 
"Az ilyen emlékezések nagyon fontosak, bár beszélni róluk nem könnyű, mert nincs egy igazság, hanem párhuzamos történetek vannak egymás mellett. Elgondolkodtam sokszor azon, hogy mennyire szerencsés ember vagyok , mert pici koromtól kénytelen voltam párhuzamos történeteket egymás mellé tenni magamban. S szerintem az lenne a legfontosabb, hogy ne azon gondolkodjunk kinek az igazsága az erősebb, hanem meglássuk a párhuzamosan, vagy közel egymáshoz folyó eseményekben a kiszolgáltatottsáságok egyenlőségét.
 
Azt mondjuk, - "rójuk fel" az előttünk lévőknek, hogy hallgatásba merültek.
 
Pedig ez a legtermészetesebb védekezési mechanizmus ahhoz, hogy túl lehessen élni olyan szörnyűségeket, amit ép ésszel felfogni sem lehet igazán. Elindulni egy ismeretlen világba 30-50 kg-os batyuval, s ott idegennek, megtűrtnek érezni magát az embernek felfogni is nehéz MInt ahogy azt is, hogy ugyanebben az időben fizikailag, lelkileg megyötört emberek a hazautazás várják a munkaszolgálat után , mondjuk Varsóból, mint a nagyapám . A mi felelősségünk lenne a családi emlékeket feldolgozni, mellé állítani mások emlékeinek, és megérteni, képviselni a gyerekeinknek, unokáinnak, -tanítványainknak- hogy a kiszolgáltatottság egyetemleges fájdalom, Egyenragú ha lehet rá ezt a kifejést használni- Ott nincsek rangsorok csak fájdalmak, reménytelenségek és hallgatás, mert túl kell lélni. Megtanítjuk-e e gyermekeinknek hogy tiszteljék mások fájdalmát? Megtanítjuk-e, képviselejük-e hétköznapjainkban azt hogy az éremnek minimum két de sokszor inkább 3 oldala van. Rengeteg dolgunk lenne a történelmi tanulságok feldolgozást illetően ha be akarjuk egyáltalán be mernénk építeni gondolkodásunkba , tudatunkba mindazt amit hordoznak ezek az évfordulók.Nagyapám levele ugyanabból az időből :
 
Édes Irmuskám és gyermekeim!
Hosszú, kilenc hónapi kényszerű hallgatás után, végre hírt adhatok magamról. Röviden csak annyit " Élek". Alig várom,hogy, hazamehessek. A körülményekhez képest mindennel el vagyunk látva.Mindig arra gondolok amikor asztalhoz ülök, vajjon hogy van otthon? Vajjon van-e otthon is minden nap főtt étel, látva az itteni körülményeket.
Sok bácskai magyar is lakik itt velem. Két hónapja, hogy a vonatból ki kellett szállnunk. A szerbek akkor mentek haza. Holnap júl. 10-én, újra megy egy szerb csapat, azokkal küldöm ezt az életjelt. Eddig sajnos ezt sem tehettem, mert nem volt rá lehetőségem.

Kicsi Irmám! Ne nézd a betűket, mert képtelen vagyok rendes gondolatokat papírra vetni. Ha hazaérek majd kölcsönösen beszámolunk egymásnak és igyekszünk minél előbb elfelejteni azt az időt amit egymástól távol vagyunk kénytelen eltölteni.

Sokat nem birok írni, mert képtelen vagyok. Az ok nagyon egyszerű, mindenki mehet haza csak mi nem. Hogy mi az oka nem keressük és nem kutatjuk.

Mióta itt vagyok legalább néhény kilót összeszedtem. ha a doktor látna nem mondaná, hogy foggyak le. A parancsot teljesítettem, jól lefogytam, de különben jól vagyok. Úgy szeretnék távolbalátó készülékkel haza látni.
A viszontlátásig sok, sok szeretettel csókol mindannyiótokat
Pistád

Bunzlau (németül) = Boleslawiec (Lengyelország)
Erre a viszontlátásra aztán még több, mint 2 évet kell várni a nagyszüleimnek és anyámnak, nagybátyámnak, hiszen ezt követi a Krakkói kórházi ellátása nagyapámnak. Onnan '45 október végén kap hazautazási engedélyt. Erről az időről viszonylag sokszor volt otthon szó. Mindig hálás szívvel beszélt a Krakkóban töltött időről és a lengyel emberek nagy szeretetéről, amivel feléjük fordultak. Kijárhattak időnként a kórházból a városba, és ha meghallották a lengyelek, hogy magyarul beszélnek, odamentek hozzájuk, megölelték őket, ha tudtak valami ennivalót adnia azt is a kezükbe nyomták A papírok tanúsága szerint 1945. októberének végén kapott csak engedélyt nagyapám a hazautazásra. De nem megy haza Óbecsére, hanem Budapesten jelentkezve 2 nap múlva már Kovácsiban dolgozik,-ahol előtte sosem járt egyébként.
Végül is csak 1947 november 3-án történik meg a családegyesítés.
 
 Persze mondhatnám párhuzamnak a szomszédunkban akkor élt Sanyi bácsit is aki meg orosz fogságból tért haza ,egy repesz darabbal a koponyájában, s felesége , családja egy teljesen más embert kapott vissza mint aki elment tőlük a Don kanyarba. Az Oroszországban töltött évekről nem volt hajlandó sosem beszélni. Egyetlen egyszer sikerült beszélnem vele a Doni  eseméynekről, az alatt az évtizedek alatt,  amíg  egymás  szomszédságában laktunk. Pedig  jó ideig  szinte  naponta náluk  voltam játszani az ő gyerekeivel. Még külön  kedvenc  kanalam és tányérom is volt náluk, amivel én ettem ha épp ebédeltek.
 
 
Gyakorlatilag ki se kellett tennem a lábam az utcából ahhoz, hogy 3 oldalát lássam annak a bizonyos éremnek. S úgy gondolom nincs köztük különbség.
 
Mindegyik tragédia generációkra való kihatásssal bírt. Meg kell tanulnunk átadni az utánunk következőknek, hogy a dolgok nem feketék vagy fehérek. S fontos azokat egymás mellett látnunk, észben tartanunk."
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...