2014. október 22., szerda

Egy újabb szinkronicitás


Beiratkozván egy senior  nyelvtanfolyamra  mostanában sokat  foglalkozom újra  a tanulás mibenlétjével, mechanizmusával. Ez mindig is foglalkoztatott a pályám során. Kerestem az új  szemléleteket, utakat, mert   valójában sosem  hittem a katedra midenhatóságában. Olyannyira, hogy az utolsó huszonöt évben  a tanári asztalomat mindig valamelyik sarokba  helyeztem el. Így is jelezve  a diákjaim felé, hogy az osztályban nem én vagyok a  fontos, hanem Ők. Kerestem és találtam is  módokat arra, hogy valóban megtapasztalják, hogy  az a fontos, hogy haladjanak, sikereik legyenek. Nem az érdemjegyek, azok csak  olyanok mint egy pillanatfelvétel, nincs túl sok jelentősége.  Ennek eléréséhez sok új módszertani  elemet is  alkalmaztam, aminek  hatásra a legnagyobb hátránnyal indulók is  felzárkózhattak előbbre  járó társaikhoz. Ehhez a legtöbb  municiócival a Freinet pedagógia  látott el. De  belső tatralékaim  is voltak: saját  tapasztalataim.

S mivel most újra van módom  megfigyelni -saját magamon, egy  új nyelv tanulása kapcsán,  mechnaizmusát a tanulásnak, legalábbis az enyémnek, - sok régi emlék előjön a gyerekkoromból .
Ma például azzal vígasztaltam magam, mikor  láttam , hogy a társaim mennyivel   többet tudnak , előbbre járnak, mert  volt módjuk  Olaszországot  többször is  megtapasztalni  , én meg sosem voltam ott, s a térképek sem voltak sosem a  barátaim, s  bizony nagy hiányosságokkal bírok -e téren, hogy biztos kitalálok magamnak  valamilyen módszert, hogy megtanuljam következő órára az olasz megyéket, megyeszékhelyeket. Hiszen annyiszor újrakezdtem az életben jóformán a  0-ról, hogy ehhez is megtalálom majd a megfelelő utat magamnak.
 
Értem már, és ismerem  magamban azt a fajta elkeseredést, amit ilyen helyzetek hoznak elő bennem.

S máris  ott volt  a kép előttem, ahogy 15 évesen egy  vírusos  agyhártyagyulladás szövődményeképp -valamikor  február tájékán- ülök az ágyam szélén otthon  s nem tudom, hogy hogyan kell járni. Fogalmam sincs, hogy mit kell tenni  a lábaimmal. Emlékeztem rá, hogy tudtam valamikor, de  ott- akkor  azt is  tudtam hogy elfelejtettem hogyan kell lépni- Csak sírtam hangtalanul a tehetetlenségtől, Szörnyű érzés volt , hogy elfelejtettem mit kell tenni ahhoz, hogy járjak. Aztán  az a kép ugrott be, hogy  nagyapám tanítja nekem  a járást úgy, hogy ráálltam az Ő lábfejére, s így mentünk előre. Nagyon mély és meghatározó érzések ezek  egész életemet  tekintve. A tanítványaim talán azt tanulták meg  rólam legelőször, hogy nem tűrtem el senkitől, hogy a másikat kigúnyolja, megszégyenítse mert valamit nem tud éppen, vagy elfelejtett.
 
Este én voltam az unokákkal, s ment rendesen az esti  rutin, mint máskor  a lefekvés, elalvás idején. Sok beszélgetéssel, meséléssel. A fürdés után  a legkisebbik , minden magyarázat nélkül egyszercsak ráállt a lábfejemre, s így mentünk be a szobába. Láthatóan  nagyon tetszett neki ez a teljesen új módi.
 
Honnan jutott eszébe és miért épp ma , megfejthetetlen  dolog?! Hacsak nem  megint a jó öreg Jung és az ő szinkronicitása


Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...