2013. május 9., csütörtök

Borinak hívják!

A buszmegállóhoz sétáltam éppen, gondolataimba  merülve, mikor  arra figyeltem fel, hogy egy nagypapa két kis  unokájával igyekszik át az utca túloldaláról.

Egyszerre értünk a járda azon szakaszára  ahová igyekezett. Letette  a járdára  a pár hónapos  kis unoka hordozható  autós ülését. Lassítottam kicsit a lépéseimet , hogy láthassam a csöppséget.
Épp elhaladtam mellette, mikor a nagyobbik  kislány  -két és  fél - három éves körüli- megszólított.
-Borinak hívják! - mondta egyenesen nekem.
Így tehát engedélyt kaptam a szóba elegyedéshez.

- S téged, hogy hívnak?- kérdeztem vissza.
Lilinek! Bori a kistestvérem!

Legfiatalabb unokám is  pont ilyen közlékeny. Aki szimpatikus neki, annak  bátran elmondja ami épp  foglalkoztatja. De megválogatja  nyitottsága ellenére, hogy kivel elegyedik szóba.  Tudom tehát, hogy ezek szavak, mondatok  ajándékok, ha  az ember  részesül belőle.
 
Furcsa mód épp abból a gondolat soromból emelt ki ez  a megszólítás, amikor  épp azon  elmélkedtem magamban- FreinetNk-s blogomba  írandók kapcsán-, hogy milyen jól megfigyelhetők  egy  kisgyereknél azok a  folyamatok amikből felépül  egy  mozgás sor, vagy  egy elméleti tudás sor. Nincsenek kihagyható  szakaszok, nincsenek ugrások. Folyamatos, egymásra  szorosan épülő szintekből, kis lépésenként áll össze  minden, egy nagyobb egésszé.
 
Tegnap  páros, összezárt lábbal átugrott egy magának állított akadályt, unokám   épp a szemem láttára. Majd frászt is kaptam a hangos  leérkezés miatt. de szerencsére nem lett belőle semmi probléma.
Láttam unokám arcán egy kis  meglepődést, attrakciója után, amit egy hatalmas  elégedettség, büszkeség váltott fel. Az eltervezte, kigondolta és megcsinálta  elégedettségét! 
Valamelyik nap volt épp kezemben az, a jó egy éve írt    papír,  amelyre  felírtam egy mondatát: Nyanyu  ! Nézd  tudok fél lábon állni!
 
Nem  csak úgy hirtelen egyik napról  a másikra  lett egyik mozgásból a másik. Tervezgetett, kisérletezett, próbálkozott, míg végül összeállt. Aztán jöttek a gyakorlások, majd  egy újabb  terv , és annak megvalósítása. Dolgos  hétköznapjai  egy  kisgyereknek.
 
Ez a kislány  megosztotta  velem élete  jelenlegi  legfontosabb  élményét:  Borinak hívják a testvérét! Nagyon egyszerű, de ugyanakkor nagyon mély  érzéseket, élményeket  rejtő szavak ezek. Várakozás eredményeként  kapta, nem csak úgy hírtelen, s  most itt van vele. Az elmúlt hónapok érzései, gondolatai bezárva  egy  rövid  mondatba.  Megható és megtisztelő is egyben ahogy közlésével  egy rövid  időre megosztja velem érzést.
 
S ezzel még nem zárult le  a mai nap,  találkozások   fejezete.
 
Délután gyermekkori  barátnőm bukkant fel, akivel sülve-főve  együtt voltunk 8-10 éven keresztül, de a barátság  elszakadt. Nem kerestük egymás társaságát,  de most  egymásba  botlottunk, sok évtized után. 
 
Ahogy haladunk unokámmal, lányommal a kitaposott ösvényen , a földút  melletti füves részről 30-40 fős madárcsapat repül fel, s köröz mindig 2-3  méterrel tovább . Seregélyek talán  röpptük, testformájuk, nagyságuk alapján.
A délutáni Nap sárgásan átütő színnel ékesítit szárnyaikat. Így keringnek mellettünk, mindig  annyival, hogy szabad szemmel megállapíthatatlan legyen kilétük  pontosan.
 
Épp csak felocsúdva  ebből,  baktatva a  buszmegálló  felé, egy fiatal  lány  köszönt rám. Csókolom: Zsuzsa  néni.
Visszonzom:  Szervusz Mariann! -
Ő az anyukám,  én a Klaudia  vagyok ,  mondja  mosolyogva.
Megdöbbentő  hasonlóság arcra, termetre.
Elmondja  terveit. Jól kigondolt, céltudatos.
Most először  érettségizik, s utána   gyerekekkel akar  foglalkozni, s annak megfelelően akar  még tovább is tanulni.  
 
Hazaérve, belevetem magam  a blog írásba! 
Jó nap volt!  
 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...