2013. március 16., szombat

Nagykovácsi hóvihar emlék

Olvasom az interneten a hófúvások miatt bajba jutott emberekről szóló beszámolókat, és nem értem  sehogy sem a késlekedést, a segítségükre  sietés hiányát.

Valami  megváltozott. Mentálisan, emberileg. Elfelejtődött a közmondások igazság tartalma,  és  mértékadó szerepe? "Kétszer ad, ki gyorsan ad!"


Régen is  voltak hóviharok, ennél sokkal súlyosabbak. Kovácsit pl. évtizedek, sőt valószínűleg évszázadokon keresztül  el is  zárta az alig 6 km-re  lévő fővárostól,  egy -egy  kiadós  hóesés, hófúvás.
 
A falu lakóinak egy része  talán még emlékszik az 1980-as évek közepének (pontos évet nem  tudom sajnos) egyik  téli hóviharára. Már  reggel cudar idő volt, így  a gyerekeimet nem is engedtem, hogy bejöjjenek velem az iskolába.  Aki megtehette- a szülők közül, hasonló képen döntött  , hiszen ismertük a falu időjárási viszonyait, de  azért így is elég sok gyerek ott volt   8 órakor. Alig 2 óra  alatt azonban  annyit   romlott az időjárás, hogy már  nem a tanítás, hanem  az volt  a cél, a feladat, hogy mindenkit eljuttassunk  rokonokhoz, szomszédokhoz.
Nagyon cudar idő volt  - a mostaninál sokkal keményebb hideggel- , -18, -20 fokkal és metsző, viharos  északi széllel.
Az, hogy a falu ekkora már el volt zárva  a külvilágtól, az idő tájt szinte természetes volt. A falu első házától  Ady ligetig úgy építgette hókupacait  a szél, ahogy  csak akarta, semmi sem állta útját. Mint ahogy az is természetes  volt, hogy  hazafelé már csak gyalog lehetett feljutni az Ady-ligeti emelkedőn. Nem egyszer az egész szakaszt a faluig gyalogosan kellett megtenni síkos , hófúvásos  időben.
Jómagam is megtettem évente  kétszer, háromszor legalább középiskolás koromban, később budapesti munka helyemből adódóan. Ezek  az utak a  hideg , csúszós út ellenére, mivel kisebb társaságban mentünk, segítve   egymást  sok  viccelődésre, jóízű beszélgetésekre is  alkalmat  adtak. Ismerettségek  mélyültek el a közös  próbatétel, közös út során.
 
Azonban ez a 80-as  évekbeli  téli  nap más  volt a korábbiakhoz képest.
 
Mikor  minden gyereket biztonságban tudtunk, mi pedagógusok is haza indultunk.
A 800 méteres út megtétele a házunkig,  a mai napig emlékezetes számomra. A Rákóczi  utcán úgy süvített  végig  a jeges , erős szél, hogy minden lépésnél visszacsúsztam  valamennyit. Nem igen volt  mibe  kapaszkodni sem, mert a Pék- dombon nem volt még a kerítéssel  körbevett  "Szipirtyó". Bozsik-ék házfala  mellett próbáltam előbbre jutni (ez nem az a  Bozsik akik a domb előtt  átellenben  laktak), de  kiérve a ház mellől  telibe  kaptam a havat, szelet. Harminc év távlatából is emlékszem arra az érzésre, gondolatra, ami akkor  hatalmába  kerített. Lehet, hogy nem tudok  hazajutni , az alig 300 m-re lévő házunkba,s itt halok meg? Ha háttal fordultam a  szélnek és úgy próbáltam  egy kis levegőhöz jutni akkor még nehezebb volt, s  azon imádkoztam, hogy csak legalább a domb tetejére  fel tudjak jutni valahogy, mert ott már  bárkihez bekopoghatok.
Végül is  sikeresen hazaértem, de  életem leghosszabb Pék-dombi útja  volt. Talán fél órába is beletelt amíg az alig 100m-es  emelkedőt  megtettem.
 
A helyzet a faluban azonban egyre kritikusabbá vált. A buszok természetesen nem jártak, Sokan  viszont gyalogosan indultak haza a fővárosból, s  kinn rekedtek a  hófúvásban  Kovácsi és Ady liget között.
 
Ki emlékszik még arra vajon, hogy a fiatal férfiak közül  páran. saját  , belső indíttatásból: K. Gyuri,  Cz. Feri - és barátaik, társaságuk- egész délután és este  mentették a haza igyekvő embereket, egy  kis teherautóval. Sokszor  fordultak. Késő estig, segítetttek mindenkinek. Nem kérte őket senki. Így érezték   természetesnek, Helyén valónak.
 
Akkoriban a falut már nemcsak az egyetlen  pékség látta el kenyérrel, -ami a Pék-dombon  volt, hanem   máshonnan is szállítottak a boltokba  pék árút. Ekkor viszont,  Pékék- ahogy a falu hívta,  az akkor már idősebb házaspárt - újra  teljes kapacitással dolgoztak egész éjjel, hogy legyen mindenkinek kenyere, az időjárás ellenére is.
 
S ha már  a hófúvásról és a fővárostól oly sokszor elzárt  Nagykovácsi jutott eszembe  a tegnapi hó helyzet kapcsán, nagyon fontos megemlítenem annak az embernek a nevét, akinek  köszönheti a  falu mostani lakossága is, hogy nem kell átélnie kritikus   hóhelyzeteket.
 
Ő pedig nem más, mint  PINTÉR ISTVÁN. Tanácselnöke volt  a falunak. talán épp akkoriban. Gyermekkori ismeretség köt össze vele, sőt egy utcában is laktunk. Sokszor voltam kisgyerekként a nagymamájára, nagypapájára  bízva, míg az én nagyszüleim tanítottak.
 
Pista sokat tett  a falu  fejlődésért- mint elődei és utódai is a mai napig.- Egy dolog azonban  egyértelműen és kimondottan az Ő  ötlete és érdeme, S ez, a falut a fővárossal összekötő  autóút mentén telepített fasor.  Olyan megoldást talált  a téli hófúvások kivédésére  amelyek önműködően megoldották ezt a problémát. Mezőgazdász végzettsége okán, tisztában volt a fasor  védő szerepével, jótékony hatásaival télen-nyáron. Így univerzális megoldást adott mindkét évszak problémájára, a  több száz csemete elültetésével (x alakzatban.)

Maradandót, mások életét pozitívan  befolyásolót hozott létre. Tudása, a falu iránti elkötlezettsége, embersége , és  tekintélyének, lehetőségeinek jó kihasználása  révén.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...