2012. szeptember 1., szombat

Fényképezkedős kompozíció

A Gellérthegy volt ma  uticélom. Rég jártam  rajta, de  tegnap  annyit hallgattuk néztük , énekeltük  nagy unokámmal : "a nekem  a  Gellérthegy a Himálája-t", hogy ehatároztam elmegyek megint. Az idő  úgyis épp  sétára való.
 


Olyan rég voltam itt, hogy   azóta nekem  új a köztéri kompozíció az első kilátó résznél. Lehet, hogy 2-3 évvel ezelőtt is itt volt csak nem vettem észre?  Bazalttömböknek, oszlopoknak gondolom. Mintha  a  badacsonyi bazaltorgonákból szállítottak volna ide   egyet, mely darabokra tört,  s így véletlenszerűen épp ezeket az oszlopokat eredményezte  volna.

Minden  esetre  a külföldiek  mellé állnak és fényképezkednek, nekem  szomorú valahogy ez az egész. Valóban ennyire  tellett a hazai képzelőerőből:-). Hamár egy olyan ponton  van  kirakva egy fényképezkedős objektum  amit  százak néznek  meg naponta, nem lehetett  volna  valami  műalkotással emlékezetessé tenni, az " itt jártunk Budapesten "  élményt. Valami olyan felületűvel amin  néhol  megcsillanhat  a napfény is - például -.



 A város  látványa ma igazán  klassz. A szél  kisöpörte a pára nagy  részét, így messzie  ellátni tisztán.
 
Felsétálok a  Szabadság szoborig is, de nem lesz jobb kedvem tőle, az út egyik oldalán ágyúk a másikon szuvenír bódék. Ezek vagyunk?  Harcok és  matyóbabák, s  giccses Budapest emlékek. 

 
Volt idő, - nem is oly rég,-  amikor  egyszerűen  egy jó séta  volt  felmenni a város "fölé".  Nem kúsztak be háborúk és szuvenír boltok az oldalképbe.
 
Ki akarom járni magamból ezt a hangulatot, gyaloglóra veszem hát.
 
 
Hosszúra nyúlnak az árnyak a város felett.
 
Felröppent emlék e nyárvégi hangulat .
Más a csendje, illata a levegőnek
 
Ez a nap, már  az ősz hírnöke.
 
A fák, sövények zöldje még tartja  magát,
de  az orgona, aranyeső levele kókadtan, eső után epedez
 
Zizegve pörög a szélben egy összesodródott
vadgesztenye levél a lábam előtt.
 
Társait - gondos  kezek - zsákokba töltöttök már.
 
Őszi csend  van,
mélyebb és teltebb,
mint a rekkenő nyár lusta  nyújtózása
 
 

Kelenhegyi út

Kelenhegyi út
 

Somlói út
 


Somlói út


 

A Somlói út sarkán  aztán mégis  buszra szállok, s míg a megállóban várom, hogy  odaérjen, megszólít  egy  korombeli,   várakozó  hölgy.
 
-Régen vár itt?
-Nem, csak most érkeztem én is.- válaszolom, s ezzel  el is indul a beszélgetés (mint oly sokszor).
Megtudom, hogy  Sülysápról jár dolgozni, ide a  Gellért-hegy aljába  minden   nap. Fél 4-kor kel, s legjobb esetben is  3/4 7-re ér  haza  vagy még később,  ha  lekési a vonatot , amire most is  nagy  esélye  van. De semmi pénzért  nem költözne a fővárosba. Otthon ott a kertben minden  megterem. Paprika, paradicsom, zöldség, burgonya. Más az íze, mondja, és én  elhiszem! Van kút is az öntözéshez, búvárszivattyúval.  S közben  arra gondolok, hogy mennyire  más  így  ősz tájékán a kertben lenni. Gondolatom visszarepül a régen volt saját  paradicsomjaim,  krumplibokraim,  hagymáim s  fáim közé, s melengeti lelkemet.
 
Sülysáp, Mende, Tápió, Tápiószele.... Utaztam egyszer   arra vonaton. Nyár eleji időben, még ragyogott minden, s  a felhős  égbolt  felé lövelték a virágzó  naprafogótáblák intenzív  fényüket.


Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...