2012. június 11., hétfő

Különös vasárnap délutáni kérdések

Legkisebb unokám  elmélyült játékát megszakítva egyszercsak  azt kérdezi tőlem:

 -A te   anyukád hol van?  Mit is válaszoljak erre? (26 éve nincs már velünk)
- Messze.  mondom
- Messze?  Magasan van? S néz felfelé , a további emeletek irányába,
- Igen. válaszolom, s közben azon  gondolkodom, hogy vajon Ő mit gondolhat magában, egyáltalán miért kérdezte  ezt most, Mi járhat 2 éves  fejecskéjében?
Legnagyobb unokám is  mellénk telepszik, egymásra nézünk szótlanul és látom szemében , arcán, hogy mélyen meghatódott  Ő is.  Már tudja a választ  a kérdésre -,de nem szól, csak közelebb húzódik méginkább unokatestvéréhez, hogy  megérinthesse  kezét. S várjuk a következő kérdést, ami egy kis  gondolkodás után el is hangzik.
- Magasabban van mint  a ház?
- Igen. válaszolom
- Olyan magasan  van, hogy nem éred el?
- Igen . mondom, s röppdösnek gondolataim   anyám és kisunokám között.
Mit lát,  mit érthet a világból egy ilyen  csöpp emberke ?

Megkapta  kérdéseire   a válaszokat, s újra játékba  merül.

Én meg mélyen meghatódva  igyekszem felvenni az ő ritmusát., s együtt játszani vele következő játékát.


Ez tegnap volt. S ma mikor  mentem legnagyobb unokámhoz  elsőként  hozta szóba a tegnapi közös élményünket. Mondta, - amit láttam is akkor-, hogy  nagyon meghatotta, s készült  elmagyarázni , hogy a  felhőknél magasabban  van az én anyukám, de látta nem kell mondni semmit.

Én meg  úgy éreztem , nagyszerű dolog, hogy most már az unokáimmal még többet lehetek mint eddig .

Anyám utolsó éveiben  velünk élt, korábban sosem láttam meghatódni,  sírni, pityeregni pláne  nem, viszont  emlékszem rá ma is, hogy  milyen mélyen  meglepett, mikor  láttam, hogy kicsordult a könnye, mikor kisebbik unokája először megfodult a hátáról a  hasára. Vagy évekkel később milyen boldogan ült a szőnyegen    a nagy legós dobozzal és  együtt építkezetek ők hárman, Nagymama és az unokák.  Egyszer jött velünk az erdőbe gombát szedni s gyermeki öröm töltötte el - mint minket is -  mikor rálelt valamilyen szép pédányra. Amúgy a gombát sosem ette  meg.
Persze vannak  fényképek is  amik őrzik, vonásait, érzelmeit, de ezek a belső képek róla sokkal mélyebbek bennem, mint a fényképek pillanatai.
Persze jó , hogy vannak. Kevesebb is,  mint jó lenne.


S itt van egy 2 éves  emberke, aki sosem látott dédmamája felől érdeklődik, s bizonyossággal tudja, hogy  fönn van, magasan,  nem érhető el. De hozzám, hozzánk tartozik.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...