2012. február 9., csütörtök

György Péter: Apám helyett

A korai munkába indulás és a - 12 fok kellemetlenségei semmivé válnak a könyv  olvasása  közben. Észre sem veszem s máris az egy órás utazás  végére  értem.
Ismerős  gondolatok  erősítenek  meg magamban,  múltam belső magyarázataiban.

Nagyapám munkaszolgálatosként érte meg a II. vh.  végét,  messze fenn  északon.  Lengyelországban, Poznan városában, vagy annak közelében, míg  gyermekei, és  felesége délen, Óbecse városában. A hazafelé úton Krakkóban kórházba került, ahol hónapokon keresztül gyógyították, erősítették fel a szervezetét, hogy egyáltalán folytathassa  az utat hazafelé. Mire felépült annyira, hogy haza indulhatott, már '45 októbert-ot írtak. Budapesten persze jelentkezni kellett a hatóságoknál. Sosem tudtam meg, hogy miért , de Ő nem ment-(vagy  nem mehetett) már   oda  ahol  a családja  van, hanem munkába állt a  a kovácsi iskolában. Két évvel később történik meg a teljes családegyesítés "47 novemberében.. Nagymamám ezzel otthagyott minden rokont, - fél évszázadnyi múltat, egy másik országban, ahová 15 éven át még levelet sem nagyon írhat, hazalátogatásról meg 1960-ig szó sem lehetett.
Nagyapám majd  minden  rokona - egyetlen húgát  kivéve, - , a szlovák-magyar határ másik oldalán éltek akkor, de azért oda sem lehet csak úgy átruccanni.
Kaptak egy szolgálati lakást / házat a faluban, amit később megvehettek , s amely ház az én szülőházam, a múltam, gyökerem  egyetlen kapaszkodóm, s melyet  mamár  csak az álmaimban "birtokolok".
 A háznak is megvolt  a maga történelme.
Azt már gyerekként is tudtam, hogy a házat egy  suszter építette,  egy sváb suszter a családjának, a háború vége  felé. A kéményen lévő  dátum szerint 1943-ban., Valamint, hogy a kitelepítették őket a háború után  Németországba.
 
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
Olvasom ezt a nagyszerű könyvet, amit úgy kaptam kölcsön, hogy nem   könnyű olvasmány, de  nekem  gördülnek a sorok egyik  a másik után, talán mert ismerős gondolataim érzéseim jönnek elő általa.
Nagymamám- nem tudom hogyan   tudta kieszközölni,- de kapott egy egész -lezárható- vasúti vagont, hogy áthozhassa bútoraikat, tárgyaikat, könyveket, lavórtól a befőttes üvegig a teljes  háztartást. Így  ők legalább  a saját  bútoraik között élhettek. s bár sosem jártam a bútorok eredeti helyén -ahova készültek- ,   "ismertem"  az óbecsei tanítói  szolgálati lakás minden szobáját, s azt, hogy melyik bútor   melyikben  volt. A kártya asztaltól  az ebédlő szekrényen át az asztalos üknagyapám által  készített konyhabútorig,  sodrófáig   s hálószoba  bútorig  .  Láttam magam előtt anyámat a történetek  nyomán,  ahogy gyerekként ,együtt játszik a rokonaival a nagy lakás  kertjében, fára mászva a sok fa egyikére,  elvonul egy  csendes  olvasásra a két szobát összekötő széles ajtónyílásban vagy  ablak párkányon ülve  a  a napsütésben ritkára  húzott zsalugáterek fény csíkjában.
Mindenkinek  volt  egy  másik élete, egy másik  házban- akkor  már  más országban is.
                               _____________________________________
Volt egy szekrény a spájzban. Egy barokkos nehéz . szürke márvány lapos  - valószínűleg  tálaló szekrény lehetett eredeti funkciója- zárható ajtókkal, amivel sosem tudtam  megbarátkozni, Ha tehettem hozzá sem  nyúltam, bár nem is nagyon használtuk emlékeim szerint, mert a polcokra kerültek a lekvárok, befőttek és egyéb finomságok amiket nagymamám készített. Ez a szekrény még az építők tulajdona  volt. Szükség nem volt rá, hiszen mindenünk megvolt, így ott kapott helyet. Őszintén megkönnyebbültem ,mikor  évtizedekkel később elajándékoztam egy fiatal   házaspárnak, akik német (sváb) gyökerekkel . Úgy éreztem hazakerült - ha átvitt értelemben is.
Mint ahogy  nagymamám  bútorai is "hazakerültek" ebben az átvitt értelemben mikor a mostani helyemre költözve  már nem tudtam magammal hozni, méretei miatt, s egy szeretetszolgálatnak ajándékoztam, Visszajelzést  kapva tőlük megtudtam, hogy Óbecsére  kerültek.
Talán kényesnek  tartottak sokan, de én nem vásároltam másodkézből, vagy  turkálós  boltokban, mert mindig is úgy gondoltam, éreztem, hogy tárgyaknak, történetük, életük van. Kapcsolódnak a viselőjükhöz, tulajdonosukhoz. A kovácsi ház megtanított erre. Mert  azért maradtak  ott tárgyak az előző  lakóktól, ha más nem az ajtók, ablakok, de találtunk tányérokat, leveses tálat is  elásva a pincében.S ez annyira megrázó és  szomorú volt, s ugyanakkor  mindig figyelemeztett is, hogy  valakinek a jogos tulajdonában élek, akkor is ha nem ismerem Őket.
________________________________________________________________________________

A 70-es évek vége felé  megismertem azt a férfit aki 15-17 éves korú lehetett mikor  kitelepítettek lettek szüleivel testvéreivel a faluból és konkrétan abból a házból  ami később az én  szülőházam lett. Törte  nagyon  a magyar és sírt, 3 évtized múltán is, mikor már  "haza látogathatott" Pár éven át minden  nyáron eljött egyszer és akkor  hosszan beszélgethettem vele  arról, hogy mit élt át, mit élt meg a kitelepítés, újrakezdés során.
Örült, hogy minden  változatlan a házban -ajtók , ablakok, a helyiségek - Kérte  többször, hogy adjam el neki a házat. de akkor még el sem tudtam képzelni, én máshol  éljek.

Sajnos  amikor mégis ez következett be, eszembe  sem jutott megkeresni Őt, pedig az lett volna talán mindkettőnk számára a a legjobb megoldás, De annyira  abszurdnak tűnt maga a  gondolat, hogy  eladjam a jogos  tulajdonosának a  saját  házát, még akkor is ha én semmit sem tehettem a történtek ily  alakulása  miatt.

Amikor aztán láttam, hogy az utánam jövő tulajdonos elégette az udvaron, a szeretett  ajtókat ablakokat, rádöbbentem, hogy milyen kár, hogy nem jutott eszembe a másik  megoldás is. Az eredeti tulajdonos visszakaphatta volna  múltját, Így végképp megfosztottam tőle.  S magamat is attól, hogy örömet okozzak annak akié  volt.  s nyugodtan visszamehessek én is oda, ne csak álmaimban, ha már  így történt, hogy el kellett  hagynom azt a helyet ahol éltem.   Ezt nagyon sajnálom.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...