2012. február 18., szombat

Tábori levél 1945

György Péter  Apám helyett c  könyvét  beosztom magamnak. Minden napra  csak utazásnyi mennyiséget engedélyezek.
Hazaérve  aztán  elő  a létrát, s fel a szekrény tetejére a családi iratok dobozaihoz. Seregnyi születési anyakönyvi kivonat, keresztlevél és  önéletrajz soraiban  keresem a saját gyökereimet. Már évtizedek  óta nincs  kinek  feltenni a kérdéseket. Amit  a gyerekkoromban hallottakból megőriztem a fejemben , érzéseimben az maradt örökül. Meg néhány levél . Ez persze  nem kevés. Nagyon is értékes  számomra, Olvasva  nagyapám levelét amit a  Magyar  Vöröskereszt útján kilenc hónap csendre itéltetés után hazaküldhetett,  sem  találok disszonanciát a róla  belémvésődött emlékeimben.

                                           Édes Irmuskám és gyermekeim!

       Hosszú, kilenc hónapi kényszerű hallgatás után, végre hírt adhatok magamról. Röviden csak  annyit " Élek". Alig várom,hogy,  hazamehessek. A körülményekhez képest mindennel el vagyunk látva.Mindig arra gondolok amikor  asztalhoz ülök, vajjon hogy van otthon? Vajjon van-e  otthon is minden  nap főtt étel, látva az itteni körülményeket.
      Sok bácskai  magyar is lakik itt velem. Két hónapja, hogy a  vonatból ki kellett szállnunk. A szerbek akkor mentek haza. Holnap júl. 10-én,  újra megy  egy szerb csapat, azokkal küldöm ezt az  életjelt. Eddig sajnos  ezt  sem tehettem, mert nem volt  rá lehetőségem.
      Kicsi Irmám! Ne  nézd  a betűket, mert képtelen vagyok rendes gondolatokat papírra  vetni. Ha hazaérek majd  kölcsönösen beszámolunk egymásnak és igyekszünk minél előbb elfelejteni azt az időt amit egymástól távol vagyunk kénytelen eltölteni.
     Sokat nem birok írni, mert képtelen vagyok. Az ok nagyon egyszerű, mindenki mehet haza csak mi nem. Hogy mi az oka nem keressük és nem kutatjuk.
      Mióta itt vagyok legalább néhény kilót összeszedtem. ha a doktor  látna nem mondaná, hogy foggyak le. A parancsot teljesítettem, jól lefogytam, de  különben jól vagyok. Úgy szeretnék távolbalátó készülékkel haza látni.
     A viszontlátásig sok, sok szeretettel csókol mindannyiótokat
                                                                                  Pistád
    
    Bunzlau, 1945. júl. 9.


 Bunzlau (németül)  = Boleslawiec (Lengyelország)
Erre  a viszontlátásra  aztán még több, mint  2 évet kell  várni a nagyszüleimnek  és anyámnak, nagybátyámnak, hiszen ezt követi a Krakkói kórházi ellátása  nagyapámnak. Onnan '45 október végén kap hazautazási  engedélyt. Erről az időről viszonylag sokszor  volt  otthon szó. Mindig hálás szívvel  beszélt a Krakkóban töltött időről és   a lengyel emberek  nagy szeretetéről, amivel feléjük fordultak. Kijárhattak időnként a kórházból a városba,  és ha meghallották a lengyelek, hogy magyarul beszélnek, odamentek hozzájuk, megölelték  őket, ha tudtak valami ennivalót adnia azt is  a kezükbe nyomták A papírok tanúsága  szerint 1945. októberének  végén  kapott csak engedélyt nagyapám  a hazautazásra. De nem megy haza Óbecsére, hanem Budapesten jelentkezve  2 nap múlva már Kovácsiban dolgozik,-ahol  előtte  sosem járt  egyébként.
Végül is csak  1947november 3-án törénik meg a családegyesítés. Még egyik életrajzába is beírta nagyapám, hogy a teljes ingóság áthozatalával.

Ahogy György Péter könyvében írja, az önéletrajzok szövege valóban sok támpontot ad a családi múlt mozaikjainak meglátására.

Miért nem ment haza  nagyapám Óbecsére, ha  a vöröskeresztes  papír tanúsága szerint megtehette  volna?
Egy kis   internetes  kereséssel röviden megtalálható  a válasz. Akkoriban még a nagy leszámolások mentek a fiatal jugoszláv államban. http://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%A9lvid%C3%A9ki_v%C3%A9rengz%C3%A9sek Kész csoda, hogy nagymamám,  anyám és nagybátyám épen megúszták  ezt. Talán mert  folyékonyan  beszéltek szerbül is, és nagymamám köztiszteletben álló tanító volt. Sosem fogom megtudni, talán ők sem tudták.


Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...