2011. október 7., péntek

Sanyika 3 éves, óvodás

Az ősz talán utolsó meleg reggele a mai, így úgy  döntöttem, hogy fél 8-tól 8-ig, az ügyeletet az udvaron tartom. A nagy udvar "elnyeli"  fogócskázó, játszóterező, beszélgető gyerekek hangját. Az iskolaudvar ezen részét 3 képcsőfok megtételével lehet elérni. Folyamatosan jönnek  fel a beérkezők, nem kell senkit kapacitálni, mindenkinek úgy látszik jólesik egy kis levegőzés még a tanítás előtt. Persze  konfliktus is akad olykor, így tekintetemnel  igyekszem az egész teret pásztázni.
Amikor  újra  a lépcső felé  nézek igen szokatlan eseményt látok. Egy  kisgyerek, -elsősnek is  picike lenne- áll a lépcső aljánál, s felénk néz nagy szomorú, barna  szemével.
Kis  madárvékony teste tévován forog ide oda, látszik, hogy nem tudja  mit tegyen. Egyik kezében egy  fűzöld kis hátizsák, másikban egy zacskó 2 vagy 3  zsemlével. Első pillanatban azt  gondolom, hogy  talán  egy kistestvér, aki  anyukájával elkísérte nagytestvérét  .
Lemegyek hogy megkeressem a szülőt ,s akkor látom, hogy bizony  nincs  szülő seho,l aki a kisgyerekhez tartozna.
Kérdezem, hogy ki ő, de  nem válaszol persze, hiszen picike. Csak szorongatja  a zsemlés zacskót, és néz barna nagy szemével körbe  tanácstalanul.
Odajön hozzánk az elsős testvér, s mondja  nekem, hogy nem tudott mit  csinálni, Sanyika jött utána. Átjött az úttesteten is. Hiába mondta  neki, hogy  menjen vissza az otthonba. Sanyika 3 éves, óvodás. de ma nem ment óvodába, de  nem  beteg, hanem  délben nem engedik  el az óvodából  és nekik délben  el  kell menniük valahova. Ezért  nem ment ma óvodáva.
Az otthonban kellett volna maradnia, de jött utána. Át az úttesten egyedül, kezében a tízóraijával , s kis  táskájával.
Mondom Sanyikának, hogy  menjünk vissza, s megfogom a kezét,  de törékeny kisfiút elönti a teljes  kétségbeesés. Hangtalan zokogás rázza  kis testét. Bátyját kérem tehát, hogy ölelje át  testvérét, hiszen számára most Ő az egyedüli biztos  pont a világon.
A testvér ölelése, biztonsága oldja a bánatát és kéz a kézben  hármasban bemegyünk az  aulába. 
Milyen kiszolgálatott egy ilyen pici  gyerek, s milyen jó ösztönnel cselekedett  mikor elhagyatottságában, testvérét követte az iskolába! 
Nézem ezt a törékeny  kicsi  gyereket, s azon gondolkodom, hogy milyen sokat jelent egy -akár- elsős  testvér is egy 3 éves gyereknek.
Ma -most - MINDENT ! MAGÁT  AZ  ÉLETET!

Közben megérkezik lélekszakadva   a kolléga is Sanyikáért a szemben lévő intézményből. Nem az ő csoportjából való, sőt még sosem látta, csak annyit tud róla, hogy  3 éves  Sanyikára  kell  vigyáznia.
No cseberből -vödörbe  kerültem a problémámmal.
Az biztos , hogy  Sanyikát így nem lehet odaadni  neki, hiszen nem ismerik egymást. Ezért - most már  4-en, egymás kezét fogva indulunk , az otthonba, hogy legalább  valami átmenti biztonságot adjunk számára.
Sanyika  kézfogása  most már  bizalommal  telibb , mint  10 perccel ezelőtt.
Bemegyünk a  kapun, építőmunkások mellett  haladunk el.
- Na meglett  a kisfiú?  kérdeznek ránk, S láthatóan ők is örülnek.

-Szereted  a rajzfilmet? kérdezi Sanyikától a kolléganő.
-Nem!- vágja  rá  határozottan- Jó jel! megszólalt!
- A báty azért  tolnácsolja  számára  kérdést :-) a mesefilmet! Sanyika  bólint.
Közben meg is érkeztünk a csoportszobához. El kell válnunk. Sanyika  sír, de legalább már  nem a hangtalan zokogás rázza, hanem  van hangja elkeseredésének. A kolléganő int, hogy menjünk el, megoldja  a dolgot egyedül.
Gézával, a báttyal így kettesben  visszaindulunk az iskolába. Géza  beszédes viszont:-) Mondja , hogy  majd  ha nagyobb lesz  Sanyika,  biztosan Ő is  ebbe  az iskolába  fog járni, de  ő akkor már  ötödikes lesz!


Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...