2010. november 1., hétfő

Gyertyafényes....

A lebukó nap utáni fél óra szürkületében érkeztem Kovácsiba, virágaimmal, mécseseimmel.
Ilyenkor mindig sokan indulnak a faluból a sírokhoz, mert még van elég idő a virágok elhelyezésre ugyanakkor a hamar lezuhanó sötétségben a gyertyák sokasága elfedi a sírok különbözőségét, s a friss fájdalmak besímulnak a már régóta emlékezők nyugalmába.
A régen itt lakott , vagy régen itt élő emberek úgy találkoznak ilyenkor, ahogy a betelepülések előtt volt. Egy darabka- talán az egytelen- igazi otthonvagyok érzéssel kötődnek egymáshoz.
20-60 év kapcsolódik össze egy-egy találkozásban,köszönösében, beszélgetésben.
Az egyetlen fa ami megmaradt nekem, az: a nagyapám sírján álló és egyre   magasabbra törő fenyőfa- bársonyos mohás kérgével - az utolsó amit megsimogatok, s indulok haza. Mamika és a Anya emlékét is őrzi szerencsére a volt ház udvarán két hatalmasra nőtt fenyő - szintén , csak azokhoz már nem érhetek hozzá.
Hazaindulok. Kicsit borúsan, de a fényektől mégis megnyugodva.
Alig érek ki a középső útra máris régi ismerősbe, Ildibe "botlom" Az anyukája osztálytársam volt. A testvérét tanítottam 4 évig , majd évek múlva Ildi fiát. Persze elő kérdésem, hogy mi van vele? Megnyugtató, hogy a csendes halkszavú gyerek megtalálta helyét az életben. Már technikusi vizsgára készül magasépítés területén. Nem így kisebbik fia, akivel valóságos kálváriát jártak. Hüledezem csak, viszont sajnos kénytelen vagyok elhinni, mert, sajnos nagyon is elképzelhető a történetük valódisága.
Közben odajönnek hozzánk régen itt lakók a faluból, Hogy vagy? , Mi van veled?- kölcsönös kérdéseinkkel visszarepülünk kicsit a múltba, mikor természetes volt, még, hogy találkozunk, megállunk akár pár mondatra beszélgetni, a buszról leszállva, boltba menet, vagy a pénztár előtti sorbanálláskor.
Laza de biztos kötelék volt ez. Az ember pontosan látta a másikon, hogy mikor szabad megszólítani, vagy mikor kell éppen békében hagyni- Ha az utcán találkozunk.elég egy köszönés, vagy többet is lehet mondani. Láttuk egymást szomorúnak, gondterhelten, de felszabadultan, kiöltözve vagy éppen csak felkapva magára valamit, rohanósan. Egy-egy jókedvű mondat, vagy részvéttel teli kérdés mind-mind erősíte ezeket a szálakat, ugyanakkor megengedte mindenkinek azt a távolságot, amit kívánt magának.
S mivel a találkozások gyakran , sőt volt úgy , hogy napjában többször is megtörténtek, az ismeretek csak bővültek, mélyültek egymásról. Minden erölködés nélkül "egybeforrasztották" egy utca vagy akár a falu lakóit.
Ugyanakkor mindenkinek megvolt a maga saját tere, ahova csak különleges alkalmakkor léphetett be az ember.
S ez így nagyon jó volt.
Nekem nagyon hiányzott mikor eljöttem Kovácsiból ez az életforma. Mára megbékéltem a változással, hiszen a gyerekeim közelében lehetek és nekem ez a legfontosabb, de ez csak ugyanolyan megbékélés, elfogadás mint, amit valamelyik nap unokám mondott lányomnak:  "elfogadtam már, hogy az óvodában nem vagy velem anya". A,  nem lehet mást csinálni beletörődése, azzal való együttélés , de hiány is egyben ami mindig ott van az emberben.
Kovácsiban a ház , a kert az otthonom volt, mert körülölelt egy közösség, egy kapcsolatrendszer. Itt lakásom van, ahova behúzódom a nap végén, hétvégeken.
 
Nem tudom, hogy a városlakók hogyan bírják ezt egy életen át? Biztos meg lehet szokni, mint mindent, de nem véletlen, hogy annyian próbálnak falura költözni, mert kell az embernek egy kis tér maga körül.
S kellenek azok a kapcsolatok is amik a falusias léttel együtt járnak. Nekem  talán ez hiányzik a legjobban, no meg  a kertem, a fák és bokrok, a természet állandó, érinthető közelsége.
 
Már majdnem a kijáratnál vagyok, -gondolataimba merülve- mikor két volt osztálytársamba " botlom".
Kotos és Atyus. mint Dávid és Góliát -méretben egymás mellett- Persze ezek olyan nevek amik csak nekünk "régieknek, osztálytársaknak bírnak jelentőséggel" Atyussal kisebb megszakításokkal 8 évig voltunk padtársak, a szigorúan betartott fiú -lány ültetési sorrend okán. Első padban. alacsonyságunk miatt. Hol az ablak melletti padsorban, hol középsőben, hol az ajtó felől. S a hellyel beugranak képek, emlékek, fényviszonyok a 45 -50 év előtti időkből.
Elképesztő, hogy mi mindent raktároz el az ember agya.
Osztálytalálkozót kellene tartani ! Tör elő a fiúkból -a Hogy vagy? kérdések után-
- Ne álljunk már itt mint a vénasszonyok ! mondja Atyus. Menjünk el még a többi sírhoz is, tudunk közben is beszélgetni.
Elindulunk hát -visszafelé - Atyus mindig elővesz egy mécses, és meggyújtja az aktuális helyen.
Korunkbeliek , haverjaik, barátjaik voltak. Mindegyiket ismertem. De valahogy ettől az együttmenéstől, beszélgetéstől az egész feltöltődik képekkel bennem róluk, s régi helyszínek, emlékek uralják a gondolataimat és nem a szomorúság.
Tegyünk ide is egyet !- "vezényel" Atyus. Az ő házukban laktunk ! dr Márkus ... No ez semmit sem mond nekem -mondom.
Dehogynem ! A szamaras ! Így már tudod , hogy ki az!
S valóban. Ki ne ismerte volta a szamarast, vagy a kecskés Erzsit akkoriban. Legendák keringtek, amik nemcsak legendák voltak, hanem a valóság is egyben.
Ez a két nő tökéletes kétlaki életet élt az 50-60-as években.
Férfi ruhában jártak, abból is a kopottabb, összevisszaság-beliben. Az egyiknek egy szamara volt és egy kis kordéja, amit a szamár húzott. Azzal ment vásárolni, meg még ki tudja hova. A másiknak kecskéi voltak és azokat terelgetve közlekedett az utcán. Utóbbi a Rákóczi utcában lakott, míg előbbi a Kossuth Lajos utcában. Jelenség volt mindkettő a maga nemében. A szegénység a számkivetettség, de az egyéniség megtestesítői, akik nem is akarnak haladni a korral. Egyben a csodás- mesebeli átváltozások mintái is. Közös volt bennük, hogy több nyelven (6-8) beszéltek, írtak, olvastak, Nemesi származásúak (bárói vagy grófi ranggal), s a legenda szerint mindkettőnek Budapesten volt egy pazar, exluzív , lakása, nagy fogadásokkal, jelentős politikai, művészi személyiségekkel. Amit viszont saját szememmel is láttam, hogy időnként hatalmas , elegáns autó jött értük , vagy hozta őket vissza ide , ahol újra felöltötték a falusi "jelmezüket" és élték a maguknak kitalált falusi életét- ami viszont a jelen valóságától még 50 évvel korábbi szint volt legalább. Mintha csak , egy saját rendezésű színdarabnak lennének a főszereplői is. Ők voltak a falu csodabogarai, a titokzatosság mintapéldányai, csakúgy mint a szocialista rendszer kárvallotainak megtestesítői is .
S egyben a mi múltunk része is . :-)
 
Már a temető kapun kívül vagyunk, mikor Kotos azt mondja álljunk meg! Menjünk inkább egy másik úton! Előttünk egy bizonytalan biciklista akivel nem akar most találkozni.  Megvan a Kereszted Neked is- Mondom Kotosnak- Hát meg. - mondja s várunk. Közben arra gondolok, hogy Kotos tudja rólam, hogy nekem is volt egy hasonló keresztem gyerekkoromban . Tudom, hogy milyen érzés ezzel együtt élni.
De akkoriban minden családnak megvolt a maga nehéz esete. S talán ezért, vagy másért, elfogadóbbak, segítőbbek, nyíltabbak lettünk /lehettünk egymás iránt.
 
A buszmegállóig kísérnek a fiúk. Nagy ölelésekkel búcsúzunk. Kotos kicsit bicegve csípőprotézisével, Atyus 41 év hivatásos sofőrsége utáni nyugdíjbavonulásának boldog érzésével, hogy megérte- hazafelé indulnak.
 
Jó volt újra a valóságban érezni azt az érzést ami engem Kovácsihoz köt.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...