2010. február 10., szerda

Csúszda

A buszmegálló felé menet meséltem el Flórának a fodrászos történet egy részét- búra, csipogó csipesz érzékelő - Komolyan hallgatta, gondolkodott talán az új dolgokon,-
majd azt mondta, hogy Ő is elmesél nekem valamit.
ettől az egy rövid mondattól nagy boldogságot érezem.
S már mesélte is, hogy tornaórán a padot a tanító néni a bordásfalhoz tette, úgy hogy fel kellett mászni a bordásfalra majd lecsúszni a padon. Barátnője azonban -bár a bordásfalra felmászott és rá is ült a padra, de lecsúszni nem mert nagyon félt. Flórácskám - szolidaritásból ezt Ő nem mondta csak én teszem hozzá- szintén nem csúszott le, pedig le mert volna csúszni. S valóban Flóra pici kora óta nagyon szeret csúszdázni. Nagyon büszke voltam azonnal az unokámra, hiszen számára a legfontosabb ebben a helyzetben a baránője támogatása, mellé állása volt. Ez nagyon szép, és igen ritka megnyílvánulása az együttérzésnek, a szeretetnek.
A nem vagy egyedül konkrét memutatása.
Szavak nélkül tettekkel.
A tanító néni szintén pédamutatóan reagált hiszen matricával jutalmazta a kislány erőfeszítést azért mert felment a magasabb részre a bordásfalon. S éreztem Flórán, hogy őt nem érdekelte ebben a helyzetben sem a matrica sem a bizonyítás mások előtt, hogy meg tudja csinálni ezt. A szolidaritás a segítségadás volt számára a fontos akkor.
A busz megérkezéséig még egy kis havat összegyűjtött nekem a buszmegállóban, hogy megajándékozzon vele :-). Nagy boldogsággal integettünk egymásnak.
A nap legfényesebb, legédesebb morzsája volt ez a pár perc.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...