2017. szeptember 9., szombat

Nádasdűlő sétány- mini kertje

Épp arra gondoltam, hogy kolléganő örülni fog a szép sárga  virágoknak a Facebook-on majd, mikor egy gyenge de kedves hangon KÖSZÖNÖM-öt hallottam felülről.
A hang irányába tekintve egy idős nénit vettem észre az egyik  második emeleti erkélyen állva,
- Látom tetszik önnek is a virág! .- folytatja
- A néni ültette? kérdeztem, mert éreztem hogy személyes kötődése lehet az előttem virító szépségekhez.
-Nem birok virágok nélkül élni! - mondja
-Mindig sok virágom volt, nagy kertem. Öt éve  nagyon beteg lettem s azóta itt lakom a lányomnál. Jól ismerem Budaörsöt, mert a lányom 31 éve jött ide föl. Akkor itt még nádas, zsombékos terület volt, aztán mikor felépültek ezek a házak mindent lebetonoztak. Öt éve mikor ideköltöztem a virágok helyén pár bokor volt csak.
Épp a közgyűlés következett akkor s megkérdeztük a lakótársakat, hogy legalább az ágyas szélére ültethetnék-e egy sor büdöskét?
megengedték. Azt mondták azt csinálhatok amit akarok.
 
-Csókolom hangzik mögöttem, egy 40-es lakó önkénteskedik és beviszi az üres kukát. Hangsúlya, hangszíne melegsége  mutatja, hogy a néni igazán tisztelt, szeretett  hölgy a házban .Kölcsönös integetésük után a néni folytatja a kis kert kialakításának történetét.
-Az unokák is segítettek . Hoztak csákányt, lapátot, hogy feltörjék a kis földréteg alatti újabb betonréteget.. Pár óra múlva nemcsak a betondarabok álltak halomba, hanem a bokrok is,  Kijöttek a betonnal együtt.
Innentől szabaddá váltak az ágyasok a virágaimnak.
 
Azóta gondozom, ültetgetem új virágokkal tele. Gondozni, ápolni kell őket, figyelni  rájuk. Itt van pl. az a fehér virágú platánlevelű boglárka.. Mindig csak az elszáradt virágfejet csípem le, hogy a növény további hajtásokat, leveleket tudjon hozni.
 
( ez volt az első virág ami elővetette szépségével velem  a fényképezőgépemet)
 
Még sosem láttam ilyent,megragadott a szépsége. Szóval ez is boglárka féle. Tényleg most, hogy jobban  megnézem a leveleit, nagyon hasonló a kora tavasszal sárga virágszőnyeget alkotó boglárkához, ami úton-útfélen sárgallik akkor.
 
_ A páfrányok is szépek. Már jópár tövet elajándékoztam előlük.
Nekem meg az jut eszembe, hogy volt Kovácsiban nekünk is. A nagymamámnak nagyon fontos volt. Nem igazán értettem, hogy miért- de gondoltam, hogy a virágcsokrai zöld díszítőelemeinek nevelgeti. Mamár tudom, hogy az élő őskövületek között tartják számon. Valódi múltba mutató növények. Könnyű elképzelni a nagy páfrány erdők világát letérdelve egy szintre velük.

-Szia! -Egy fiatalember hangja szól mögülem, s látom a néninek köszönt.
 
_ Mennem kell , mondja  a néni. Megjött az unkám.
 
Megköszönöm a néninek a beszélgetést, a kis kert történetét, de nem akaródzik még  elmennem innen.
Beugrik, hogy nem is a fehér virágú boglárkaféle volt ami először  felkeltette a figyelmemet, hanem az a kék madárforma cserépedny   az egyik fácska tövében, de elmentem mellette  anélkül, hogy jobban megnéztem volna.
 
Most viszont látom, hogy egy kialakított dimbes-dombos mini táj része amit a néni alakított ki ezen az egy négyzetméternyi területen.
 
 
Most jobban  szemügyre veszem, s feltárulnak a mini univerzum szépségei a hófehér kövekkel, pozsgásokkal madáritatóval és lobéliák szédítő kékjével, különleges  bársonyvirágokkal komponált tájával
 
 
 
 

 
 
 

2017. szeptember 6., szerda

emlék-kép

Húsz hónapos legkisebb  unokám minden nap meglep valami újjal.
 
Másfél hónappal ezelőtt kezdett  beszélni
. Megkaptuk mindannyian  a neveinket.
 Mindent  megnevez amit ismer maga körül, 
 gyakorolja az újabb és újabb szavakat amiket hall.
Két hete pedig már 2-3 szavas  mondatokat is alkot.
 
 Az unkatestvérek  is el vannak ragadtatva  szavaitól, mondataitól nemcsak mi  felnőttek, mert ha  nincs velük  akkor is  újra és újra  felemlegetik  megnyilvánulásait. Ismételgetik szavait mondatait. 
 
Vele  lenni,
akárcsak fél órát is,
a rácsodálkozások örvénye.
 Semmivel sem pótolható,
helyettesíthető örömmel töltekezés.

Persze így volt a nagyobbakkal is  ilyén idős korukban. Szerencsére  sok mindent  le is  írtam  annak idején könyvecskéikbe- amit majd   megkapnak pár év múlva, hogy  "visszatekinthessenek" erre az időszakra.

Tegnap azonban egy olyan  dologgal  találkoztam, legkisebb unokámmal együtt nézegetve  egyik  könyvét, ami  a szokásosnál is jobban meglepett, s  igencsak elgondolkodtatott. 

A könyvet  már  többször  nézegettük, megvan már   jó fél éve, vagy talán régebben is. Házi állatokról szól, szép rajzokkal. Elmondogatjuk a neveiket, , utánozzuk  hangjaikat. Ismeri már mindegyiket, meg is tudja nevezni őket. Jó móka ezt a könyvet nézegetni közösen  mindkettőnknek.

Tegnap  is elővette.
Mondta üljek mellé a földre,
 kinyitotta,

ATTYÚ. BORISZ ,ETET,  - mutatott ujjacskájával a könyv belső oldalán  lévő rajzra, ahol egy  tóban,   hattyúk vannak.

Azonban ez az eset nem  tegnap,
vagy  pár napja  történt,
hanem  jó fél éve,
még tavasszal.
amikor  kb. 15- 16  hónapos lehetett unokám.
 
 
Még nem tudott  beszélni, Gondolatait, érzéseit még nem tudta  szavakba önteni, s most fél év után kiderül, hogy milyen mélyen őrzi magában annak a napnak az élményeit, s képes  már  a szavak kimondásának  képességével,  elmondani is. Feltörnek belőle, képek kapcsán., amik  persze csak vázlatosan hasonlóak a valódi élményhez. A grafika egyáltalán nem egyezik az  ő saját élményéhez képi   formájában, részleteiben , tehát  absztrahálnia is kell, hogy  összepárosítsa a képet a saját  emlékével. Ami a gondolkodási folyamatok  igen magas  szintje.

Megnyilvánulásai  más formája is   azt mutatja, hogy a szavak kimondani tudása  egy emlékezet "címkéző" tevékenység. Egy  tudatosulási, tudatosítási  folyamat.

A napokban  többször is   nagyon  megijesztett bennünket "eltűnési képessége". A lakásban pillanat alatt úgy el tud tűnni az ember  mellől, hogy a frászt hozza ránk. hangtalan lépteivel, villámgyorsan egy másik szobában  van, s mivel  asztallap magasságú állva, leguggolva, leülve  meg persze még  kisebb,  úgy  el tud  "bújni egy-egy félreeső helyre , hogy  valósággal keresni kell. Miközben Ő csendesen végzi  a saját  dolgait, nagy -nagy ijedséget okozva nekünk a csendjével. Hiába mondogatjuk a  nevét, nem szól. Persze nem is tudja még, hogy  szólnia kellene. Ahhoz még  jónéhány  megijedésünkön át  vezet az út.

A minap a ház előtti kis parkban, is  elindult a maga  feje  után, s rohanva lehetet csak   elérni. Épp az út felé vetet az irányt. Anyukája az ijedtség után  többször elmondta  neki, hogy nem szabad  arra menni .  Délután sőt még másnap is   ismételgette magának otthon a lakásban, hogy  AUTÓK SZALADNI  NEM !  Tehát most már  szavakkal is birtokolja az emlékezetét - nemcsak képekkel- s igyekszik  elraktározni ily módon is,  a számár a fontos   eseményeket.

 
A rajz,  nővére alkotása 6 évvel  ezelőtt, 8 éves korában
 

 
 
 

2017. augusztus 15., kedd

Sírva és tudatosan felépített technikával .... kéregetők

Nem  hordok magamnál sok aprópénzt. 2-300 ft a maximum.
Nincs rá szükségem.
Ahol vásárolni akarok, ott kártyával fizethetek.
így teljesen értelmetlen dolog, akárcsak egy  ezrest is magamnál hordani.

Barátnőmre  várva egyszer csak szorosan mellém áll egy 40 körüli  nő. s  gyakorlottan , duruzsolja a fülembe, hogy éhes és enni szeretne, segítsek neki !Persze lehetne elfordulni, s jelezni , hogy nincs ínyemre az adakozás. vagy megmondani kerek -perec, hogy nem igazán hihető az éhező "kártya" kitalálás.

Gyakorlott technikával kér, s bár az az érzésem, egyáltalán nem Ő fogja használni a begyűjtött adományt,  hanem átadja  arra "érdemesebbnek",  megadom magam a helyzetnek és két százasomból az egyiket a kezébe  teszem.

 Gyakorlottan  ,
de -már  egy nagy lépésre előttem állva,
szembefordulva  velem., eldarál,
egy Isten fizesse meg-et.
 jó hangosan ,
 hogy szélesebb publikum hallhassa.
majd egy pillanat alatt
amilyen hirtelen  bukkant fel az előbb,
 ugyanolyan gyorsan el is vesztem szemem elől.
Beolvad az " utca embere "
sokszínűségéből összeadódó  szürkeségeébe,


 S ahogy az jungi "esetek ismétlődésével " lenni szokott  pár óra  múlva ettől a helytől alig 30 méterre, egy újabb  kéregetőbe "botlom" 

Harminc  körüli, testesebb nő,
 egy gyerekkel. 
 Ül a földön egy ablakmélyedésben. 
Mellette egy  kislány álldogál, forgolódik. 
Három év körüli, 
-szódásüveg vastagságú szemüveggel-

A nő sír, potyognak a könnyei,
alig érthető, hogy mit mond, 
csak azt értem belőle 
hogy pénzt kér.

A keskeny járdán, megállíthatatlanul halad a járókelők sokasága.Reagálni sincs módom rá, mert ha megállok, a mögöttem lévőket akadályozom a haladásban. A 10 méteres  szűk szakasz után egy tágasabb utcarészre  érve aztán megállok, hogy elővegyem a  maradék százasomat, hogy  neki adhassam, visszamenve  hozzá. Nem szokványos kéregetőnek látom. Olyannak aki végletekig el van keseredve, mert nemrég máshogy élhetett. Még nem törődött bele a kéregető létbe, még hordozza magán, -arcán, viselkedésén- korábbi, magasabb élethelyzetét.

Barátnőm , akivel az előző pár órát  töltöttem, szintén előveszi a pénztárcáját, s  utolsó 200-asával megtoldja az adományt, amely így közös adományunkká válik. 

Visszamegyek  az embertömegben a földön ülő nőhöz és gyermekéhez. Odaérve  hozzá, megkérdezem, hogy fordult-e már segélyért az önkormányzatához?

Igen , válaszolja, kapott négyezer pár száz forintot , és jövő hónapban bekerülhet az anyaotthonba is. de  addig is kell fizetni az albérletet, s az több mint a segélye.

Kislánya közvetlen elém áll, megfogja ingemet, s olyan közelről nézi annak mintáját, vastag szemüvegén át , amilyen közelről még soha senki. Valószínűleg csak színfoltokat láthat. 

A fiatal anya könnyei  potyognak továbbra is. Elköszönök, hiszen se szóval se másképp nem tudok a helyzetén segíteni. akkor már hasznosabb, ha  sikerül másoktól is begyűjtenie  valamennyi  pénzt. A gondolat azonban velem marad. 

Tudom, hogy ez a kiszolgáltatottság, csak  igazán apró morzsája annak amiben százezrek élnek. S neki  talán még van visszaút is  társadalom magasabb szintjébe, 

Ilyenkor egyszerűen csak állok bambám, s mondogatom magamnak, hogy itt tartunk 2017-ben!? .


2017. július 30., vasárnap

Oliver Bourdeaut: Merre jársz, Bojongles

Legnagyobb unokámmal együtt múlattuk az időt valamelyik nap a héten.Ő festett - én meg beleolvastam lányom egy   kéznél lévő könyvébe, s azonnal  magával is ragadott

Vékony , kis  könyv  volt. Egy nap  alatt elolvasható, de úgy érzetem  be kell inkább osztani, mintsem egy ültőhelyben   végigolvasni.

Egyébként is  öröm az már önmagában, ha  kortársirodalomhoz frissen hozzájutok. Régen voltak azok az idők (bő 40 évvel ezelőtt), hogy jól ismertem a friss  kiadványokat, könyvet. Könyvtárban persze sok mindehhez  hozzájutok, de  később, mint ahogy azok   polcokra  kerülnek a boltokban.  Időről-időre, e nagy vágyamat csillapítandón  beülök a Libri  valamelyik üzletébe, és belelapozgatok az aktuális,  új , szépirodalmi könyvekbe. Kicsit megmártózom a friss  könyvek- gondolatok, stílusok örömében.
 
Most plusz örömforrásként a szomszédos  szabadidőparkot választottam az olvasáshoz, melengető napsütéssel a hátamon.
 
A könyv úgy kezdődik, mint egy  kalandregény. S csak az egyharmadához érve  eszmél rá az ember, hogy ez  valami teljesen más, mint  különböző célú, irányú  lódítások kitalálásának  leírása. A változás pont oly  hirtelen és drámaian áll be , mint az ahogy az életben  is lenni szokott.  Derült égből villámcsapásként. Amelyhez  valahogy kell viszonyulni, ki kell találni mit kell tenni  a váratlan és teljesen új helyzetben. 
 
Szövődnek az események tovább és , minden erőltetés, erőlködés  nélkül átbillen az ember egy új szemlélődésbe. Az élet más megvilágításába.
 
Számomra az az igazán jó könyv aminek az utolsó oldala is  tud  adni még  valami pluszt  az addig olvasottakhoz. S ez egy ilyen könyv.
 
Nem  volt  kedvem   elindulni haza a könyv kiolvasása után. Még ültem egy jó ideig a padon, s csak örültem  magamban, az olvasásnak, az élménynek amit adott. Visszarepített  az olvasás  , azokba az évekbe, mikor  még  "faltam' a  regényeket. Másrészt  előre mutatóan is hatott rám. Van mihez visszatérnem régi énemből. Egy-egy jó könyv bármikor  kezembe  akadhat- akár  véletlenül , akár   keresgélés  után, örömet szerző.
 

2017. július 15., szombat

Megfélemlítés

Sorszámommal már  52 perce  vártam nyugodtan, békésen  a soromra a Budapest Bank  fiókjában, mikor  megjelent egy  középkorú  pár. Fittyet hányva  a sorszámszámhúzó gépnek, egyenesen a biztonsági őrhöz mentek, aki  egy nagy hirdetménytábla  takarásban békésen ücsörgött, és pusmogni kezdtek vele.
 
A biztonsági őr sebesen a bank  egyetlen irodai  dolgozó  alkalmazottjához  ment ezek után, aki épp egy ügyféllel  volt  elfoglalva s megtárgyalt vele  valamit.
 
A pár  férfi tagja eközben  beállt az ajtó mellé, terpeszállásba, mintha Ő lenne  ott a biztonsági őr, karját  összefonva  maga előtt, de azért arra ügyelve, hogy fekete  pólójának  logója elég jól látszon.
 
Két narancssárga  fokos volt keresztbe  rakva, és a felirat, Ne bántsd  magyart, mert megbánod! Hm.
 
Szóval ott állt hatalmának minden  szimbólumával testtartásban, öltözetben, vaskos hajfonatával, minden ujján  gyűrűkkel és valamilyen  építkezésről beszélgetett a hölggyel akit kisért. Így megtudtam, hogy a sóder ára  Siófokon  drágább mint valahol máshol, 7000Ft per köbméter. no meg hogy be kell fejezniük  a siófoki házat , meg egy másik házat is valahol máshol- s bár  egyáltalán nem érdekelt, de oly  elementáris erővel tárgyalták építkezési ügyeiket, mintha  csak otthon beszélgetnének. 
Nem volt más  választásom , hogy  kizárjam az ügyeiket az életemből , betettem a fülhallgatómat és  zenét hallgattam .  
 
Egy ideig nem is történt semmi- Ők beszélgettek terpeszállásosan, de már csak némafilm   előadásban  láttam őket.  
 
A pénztárba  várakozók  sora  szépen ütemesen haladt, csakhát én nem  oda vártam, hanem az egyetlen ügyintézőhöz kaptam sorszámot a gépben. A Budapest Bank ugyanis  nemrég átállt egy  új  netbankos   arculatra, és szükségem volt egy kis segítségre, hogy újra  használni tudjam. Amit viszont nem halogathattam tovább, mert el kellett intéznem határidős  dolgokat. Így  nem volt más    alternatíva, minthogy kivárom a soromat.
 
Egyszer csak  odajött hozzám a biztonsági őr és megkérdezte  milyen  ügyeben várok. Mutatom neki a sorszámomat, amin rajta van  a várakozás oka is. S közli velem, hogy most nem én fogok menni az ügyintézőhöz, hanem a "fokosos" pár. Néztem rá nagy szemekkel, s kérdezem, hogy miért is?
 
Mert ők interneten  időpontot választottak, s csak egy ügyintézője van neki ( mármint a biztonsági őrnek??!! ) amit megint csak nem értek, hiszen neki aztán nincs  itt egyetlen ügyintézője sem. Ő ugyanúgy alkalmazott mint a pénztáros  , vagy  irodai ügyintéző, de  nem akarok kötözködni , így átlépek  e felett.
Menjek a pénztárba, ott is  elintézik az ügyemet!  s ezzel otthagy.  Várok egy kicsit, hátha  felfogja, hogy nem utasítgatás a dolga, hanem a segítségnyújtás ebben az esteben, de   arra aztán várhatok, mert Őt aztán  egyáltalán nem érdekli  továbbiakban, hogy csaknem egy óra várakozás  után újabb sorbaállásra vagyok   kényszerítve, mert  megjelent a egy  megfélemlítő testtartású, ruházatú férfi.
 
 Úgyhogy belátom nekem kell   újra  odamenni, és új sorszámot  húznom, most már  a pénztárhoz. 
 
Meg is teszem, s visszaülök új sorszámommal és előttem lévő újabb hosszú várakozással (6-an vannak előttem) 
Amikor  beléptem a bankba  akkor a pénztárra épp 6-an vártak, az ügyintézőhöz 1 ember  várt és 1 ült  az  ügyintézőnél. Tapasztalatilag úgy látszik, hogy míg az ügyintéző elrendezi  1-2  kliens ügyét, a pénztárnál 6 ember   végez. Tehát  újabb   egy órás  várakozásra  vagyok ítélve, összegzem magamban az új  helyzetet.

A biztonsági őr  eközben  sorra kérdezgeti, hogy ki vár az ügyintézőre és milyen ügyben? ( Bár nem is  értem, hogy mi köze van ehhez? ) s mindenkit igyekszik eltántorítani attól,  hogy  ügyét most akarja elintézni. Sikeres, mert utánam jövő két  ügyfelet rá tud beszélni, hogy  jöjjön vissza   jövő héten. Így szabaddá vált a teljes  ügyintézpői idő, a fenyegető logós  ffi és párja számára.  Amint távozik az előző ügyfél  be is suhannak az ügyintézőhöz.
 
Én meg mérgelődve  már,  várom, hogy  fogyjon előttem az újabb sor.
A bank kivetítőjén eközben mennek a reklámok, valutaárfolyamokról,
új  termékkonstrukciókról,  
arról, hogy milyen fontos a bank számára  az ügyfelek elégedettsége,
s arról, hogy a banki dolgozók  készséggel állnak rendelkezésre,
meg, hogy kérjük -mi ügyfelek - a banki dolgozók segítségét,
meg  tegyük meg észrevételeinket a fiókban lévő tabletten!
 
Egyre  jobban bosszant, hogy mennyire  nincs  köszönő viszonyban sem  az amit a bank  magáról hirdet és ami valóságban  van.
 
A biztonsági őr ezen idő alatt barátságosan cseveg  egy pénztárra várakozó ismerősével. Mindenkit eltávolított a fokosos ügyfél közeléből. Ma  ne intézze  senki az ügyét, mert megjelent a szélsőjobb egy   képviselője, teljes  harci díszben. Neki  nem kell sorszámot sem húzni, se  kivárni a sorát, sőt  utána  se legyen senki. Aki jót akar  magának, az  ma  nem intézkedjen!
 
Ülök és várok, olvasom már  5-ször , hogy én,  mint ügyfél milyen fontos  vagyok, meg  , hogy  segítenek  a bank  a dolgozói elintézni az ügyemet. Igaz  ebből semmi sem igaz. Két órája várok már, s ha nem jön közbe egy újabb  fokosos  egyén akkor talán majd már  én következem. Viszont a mérgem  az igazságtalan  várakoztatás miatt nem csökkent, így  felhívom a fiatalember  figyelmét, a reklámban menő  szövegre, hogy olvassa el, hamár az ügyintézésbe  beleavatkozik!
 
Tegyek panaszt! mondja  nyeglén, s  Ő egyébként sem a bank alkalmazottja.
 
Ez látszik, mondom neki, mert ha az alkalmazottja lenne a banknak akkor nem csevegne  hanem igyekezne  segítségére lenni azoknak  akiket  méltánytalanság ért!
 
Ő szólt  nekem, hogy nem  mehetek  az ügyintézőhöz - válaszolja  hetykén!
 
Ez nem segítségnyújtás  ez  utasítás mondom neki.
 
Ő nem fog veszekedni mondja, és fogja magát  és  kimegy rágyújtani egy cigarettára a bankfiók elé.
 
Én meg sorra kerülök, a könnyeimet nyelve a tehetetlenségtől, igazságtalantól, inkorrektségtől.
 
A pénztáros tényleg  tudja a problémámra  a megoldást és  2 perc alatt elintézi a szükséges  dolgokat. Tájékoztat,
 kinyomtatja  a szükséges papírt,
 hátra megy és aláíratja az ügyintézővel ( akihez ugye  nem  kerülhettem oda) , s már  mehetek is az utamra. 
 
A két órás  várakozás  viszont  értékes  tanulságokkal szolgált.
 
1. A   más cégtől közvetített biztonsági őr nem érzi fontosnak minden  ügyfél  ügyét, csak azét akitől Ő fél.
2. Jól elbújik az ügyfelek elől- ami  akár  jó taktika is lehetne arra az estere  ha  veszélyhelyzetben reagálni kellene (pl. segélyhívás indítani) Az OTP banknál pl.  az alkalmazottak mögött van a biztonsági őr!
3. Szüksége lenne egy kis  szakmai  képzésre, hogy mik a kompetenciái! . Egyáltalán beleavatkozhat-e  az ügyintézésekbe, irányíthatja-e  az ügyintézés menetét ?
4. A Budapest Bank bár  nagyon  ügyfélbarátnak akar  látszani, de  nem az. Ez már abban is megnyilvánult, hogy az egész  netbankos  átállásról  képtelenek voltak egy olyan összefoglalót megírni, amiben ügyfélbarátan  tájékoztatták volna az embert arról, hogy mi a menete a folyamatnak.  Volt  tájékoztatás, csak az, pont nem arról szólt, hogy milyen lépéseket kell megtenni  egymás után, az átállásban. Egy  3 mondatos tájékoztatóval - amit a pénztárostól megkaptam, -  az egész dolog egyszerűbb lett volt.
5. A megfélemlítéshez elég egy póló, egy  logó, egy hatalmaskodó beállás, és  máris a magyart védő  logó világossá válik minden vonatkozásban.  Ő  a magyar akiről a logó szól. Neki kell gazsulálni, a biztonsági őrnek, a banki  alkalmazottnak, mindenkinek! A biztonsági őr  biztosan nem fog  az ügyfelek védelmére kelni.
6. Kell-e  sorszámot húzni annak aki  időpontot igényelt, vagy csak be kell mondani, hogy neki van időpontja  és  csá!  Innentől  csak Ő  fontos! ( Egyébként a sorszámot adó masinán van opció a az időpontegyeztetéskérésre vonatkozó ügyfeleknek is)  Az  adóhivatalokban pl . kell  akkor is sorszámot húzni, ha előtte  időpontot egyeztetett az ember  on-line. Nem úgy van, hogy bemegyek, bemondom, hogy időpontom van és már  sorra is kerülök.
7 Van még miben fejlődni a Budapest Banknak, talán tapasztalatcserére  mehetne  más cégekhez  akik ügyfelekkel foglalkoznak, hogy miként kezelik a klienseiket!

 
 
 
 
.
 
 
 
 

2017. június 18., vasárnap

Molnár C Pál műtermében (2)

 
 
 
A lépcső mécsesekkel, virágokkal díszített útján  haladva jutottam fel a műterembe, ahol a művész unokájának felesége  fogadott. A képekkel  telei szoba egyből elvarázsolt, s  deja vu érzést hozott,  amit hazafelé haladva meg is értettem , hogy miért jött elő. Legelső múzeumi élményeim egyikét idézte ( miniben persze), hiszen a régi Nemzeti Galéria falai voltak  így  zsúfolásig terítve   festményekkel, Munkácsi, Szinnyei , Mányoki s  egyéb nagy  festőink nagy és kisebb   képeivel.  Szerettem ott lenni, középiskolás koromban szinte  hetente  "beugrottam" töltekezni, elmerülni a színek, formák, történetek világában.
 
Tehát rögtön egy "otthonos"  érzés töltött el, pedig semmit sem  tudtam valójában  Molnár C Pál művészetéről. Így minden egyes útmutatás képeihez lépésről, lépésre  tárta fel nekem azt a gazdag, kísérletező , de ugyanakkor mégis letisztult képekkel teli  alkotóutat, amit ez a szobányi kiállítótér megmutathat munkásságából.
 
Battonyán született 1894-ben  Édesapja a László birtok  gazdatisztje volt, aki feleségül vette a birtokoshoz nevelőnek  érkező francia nevelőnőt, Jeanne Contant -ot, miután  lejárt  3 éves  szerződése a földbirtokosnál. Első gyermekük Pál.
 
Mikor  művészként már,  javasolják neki, hogy   legyen  egy művészneve, az egyszerű Molnár Pál helyett, édesanyja  nevének kezdőbetűjét illeszti apai neve  mellé, s  lesz  belőle a  Molnár C Pál. 
 
Elemi iskoláját  kosztos  diákként  a közelben  járja, de később  a földesúr  támogatásával Aradra kerül, ahol felfedezik  adottságát, egy versillusztrációra kiírt pályázatra beadott  művével. Innen  már   Budapestre , a Mintarajziskolába  kerül és végleg elköteleződik lélekben a festészet  mellett. Hogy tanulmányi költségeit, állni tudja  életfeltételéin javítson   házi tanítóskodik (mint  korábban édesanyja), később  az  az EST lapcsaládnak  mely  három lapot   jelentett, s reggel, délben és  este   is megjelent, 400 000 példányban -ahogy tárlatvezetőmtől megtudtam, - küld , később már  külföldről is rendszeresen tus illusztrációkat. Amely egyfelől jó kereseti forrás, másfelől ismertté teszi  MCP-és  monogramjával ,széles  körben.
 
Egy  véletlen folytán Svájcba  tud  kiutazni, ahol 1919-től 21ig él, és  itt rendezik meg első kiállítást is. S ebből a korból van az én egyik   nagy kedvencem is a Genfi  tóról :-).
 
 
 
Itt egy újabb  sorsszerű változás  jön életébe. Egy dúsgazdag svájci hölgy azt ajánlja fel neki, hogyha  elkészíti számára  Tiziano  egyik híres madonnás  képének egy meghatározott részletét, akkor egy évig állja  Párizsi tartózkodásának  költségeit.  Molnár  c Pál  teljesíti a feltételt, és   így kerül minden  művész vágyott   városába  Párizsba , s tölt  éveket aztán  ott. Ahol nagyon otthon is érzi magát,  félig  francia gyökereivel  ez nem is csodálható, másrészt a századelő pezsgő  művészi életében megismerkedik a különböző izmusokkal. Ki is próbálja, hogy hogyan  tudja egyesíteni a  saját   formavilágával. Fest  kubista,  dadaista, szürrealista  képeket (ez utóbbit élete  végéig fontos  kifejező eszközének  megtartja), de képein meghagyja ekkor is  a figurális elemeket. A non figurális  ábrázolást már nem  érzi sajátjának  ezekből az irányzatokból.
Kubista  korszakából való  másik kedvencem is:
 
 
 
Párizsban majdnem megnősül,  sőt  lehetősége  nyílna  Amerikába   költöznie, műtermet nyitni, de egy váratlan fordulattal 1931 -ben rátör  a honvágy  és hazaköltözik, abba  az épületbe ahol ma is  látható volt műtermében az életmű kiállítása, a Ménesi út 65-ben.
 
Még egy hosszabb lélegzetvételű út vár  rá, mégpedig Rómába, épp akkor  amikor  a Római Magyar Intézet épületét  kell az első művészeknek  "belakniuk," Szent Ferenc prédikál a madaraknak c  festményével 3 éves ösztöndíjat nyer Rómába, ahol magával  ragadja a reneszánsz   művészete. Hazatérve a szentképek  , freskók  festészetére  tér  át. Művei szerte az  országban  megtalálhatók  Budapesti Belvárosi  Nagytemplomtól kezdve,  a Balatonlelle-i  kápolnáig.
 
 
Mindemellett folytatta  a szürrealista képek festését is, melyből csak pár kisebb méretű van kiállítva  műtermében. A művek  nagy része  Battonyán lévő emlékmúzeumában  tekinthetők meg, vagy magángyűjtőknél vannak.

 
Oly plasztikusak a Tinédzser és  Titkárnő c képei, hogy  bár egy lépésre álltam tőle, de az volt az érzésem, meg kellene fognom, hogy eldönthessem a paróka  igazi-e  vagy tényleg festett .
 
 
Szürrealista  képeinek közös jellemzője, hogy kis  " reménysugár" mindegyikben megjelenik. Még  a lerombolt  New York-i  toronyházaknál is. Amelynek  különös  jelentőséget ad, hogy évtizedekkel korábban vizionált egy olyan eseményt ami  később  meg is történt. A módja nincs  a képen "megadva"  csak az "eredménye" jelenik meg, roppant nyomasztóan. S az egyetlen remény egy vakító fehér  fénysugár, vagy fényfolt  a torony tetején haldokló nő ruháján.
 
Bármelyik  alkotását   is néztem , témától függetlenül.  mindegyiben  kiegyensúlyozottság,  tisztaság ami nyugtatóan hat, még akkor is  ha a téma  önmagában  borongós, vagy fájdalmas.
 
A tárvezetés  egy téli képpel  záródik. Hatalmas, hótakarós  téli  pusztával, amim a Nap mégiscsak átveszi a főszerepet és  ragyog az égen . Várva  a jóidőt  a havas, fagyos tél után.
 
 Végére  hagytam kedvenc  mondatát, melyet nagyon igaznak érzek:
 
 
 
 

2017. június 17., szombat

Molnár C Pál műtermében

kapott helyett a festőművész  életét, festészeti korszakait  reprezentáló életmű kiállítás.

Nyolc évig éltem a  közelében, csupán két utcányi  távolságra, többször  el is határoztam, hogy megnézem, de valahogy  mindig megtorpantam a kapu előtt.  Úgy látszik messzebbre  kellett költöznöm , hogy   ne  gondoljam meg magam a kapu előtt, s kitartsak elhatározásom mellett, hogy megnézem.
 
Ma ezt meg is valósítottam.
 
Órákkal később is még  a hatása  alatt vagyok,  keresem a szavakat, hogy hogyan  fejezzem  ki pontosan  mindazt, ami  kavarog a fejemben, lelkemben.
 
(S döbbenetes számomra  az is, ahogy  rendezgetem a gondolataimat, hogy  a három  egymás után   látott tárlattal, ( Ország Lili,   Georg Baselitz és most Molnár C Pál)  jómagam,  anyám  és nagymamám  érzéseit, gondolatait láttam viszont  képekbe sűrítve. )Mintha egy  hosszú úton mentem volna  végig, anélkül, hogy célom, vágyam lett volna, s most itt állok  a kezdeteknél: nagymamámnál. Az út elején, annak az útnak elején , amely meghatározta, hogy   én milyen  ember  leszek majd. -melynek még vannak távolabbra, mélyebbre vivő szakaszai is, tudom, de azok már nagyon homályosak, s csak fényképeken, elmeséléseken,  s nem közvetlen tapasztaláson ismertek számomra.
 
Most jó lenne , ha párhuzamosan  tudnék beszélni, (írni) magáról a kiállításról, arról a fantasztikus  tárlatvezetésről amiben részem volt,  és  arról  ami közben  történt bennem. S nyilván a kettő szoros  kapcsolatban is van egymással- Sajnos erre még nincs  mód, így  dönteném kell melyik élvezzen elsőbbséget.
 
Maradok az  'úton- járás" élményemnél, hiszen ez köti össze bennem a  három kiállítás  anyagát.
A "fütyürésző művész" -ahogy kortársai nevezték és  videón láthattam, hallhattam is, olyan  embert mutatott nekem, aki nagyon hasonlított gyerekkori élményeimhez a nagyszülői házban. Ahol a dúdolás, éneklés hozzátartozott a mindennapokhoz. Ami egyfajta megjelenése is a belső egyensúlynak, az élet történéseinek elfogadásának, és kilépési mód is  egyben  a napi gondok fölé helyezkedésével. 
 
A művész korszakait, stílusirányzatait megismerve - a nagyszerű tárlatvezetésből,- is az maradt meg bennem, hogy  az a rendezettség,  a dolgok helyükön levése jelenik meg a képekben, mint amit gyerekként átéltem nagymamám  mindennapjaiban. Furcsa, de  így érzem,  hogy az t értéket. letisztult  gondolkodást  nagymamámnál láttam, érzete, az itt  színekben, figurákban formákban jelenik meg a festményeken.
 
Az a belső, erős  hit, hogy az épp aktuális  események  elmúlnak, lecsillapodnak, és ami  marad az több, mint   a történés maga volt.  Ami marad  az megértés, elfogadás, egy új szintre  emelés gondolatban, érzésekben, bölcsességben. Ez az én  nagymamai örökségem is egyben. Amit nem tudtam még teljesen  magamévá tenni, de haladok felé.
Ezt látom Molnár c Pál  képein, s nagyon meglepő,  a képek által visszatérni azokba  az évekbe, amik meghatározták az én életemet, gondolkodásomat.
 
Vissza kell térnem még ide! 
A szakértő vezetés után, aminek következtében egy teljes művészéletút rajzolódott ki , el kell mélyednem  a képekben , még jobban!  Mert  bár  kis területű a kiállítás, de oly sok gondolat, hangulat  van összezárva benne, hogy szükségem van  arra, hogy  egy-egy - számomra  fontos képnek  külön adjak  időt .
 
Csak párról készítettem  fotót most. Nem is  gondolkodtam igazán , hogy melyiket válasszam, de  most így   utólag megnézve  őket, szinte  mindegyik a nagymamámhoz  köt.
 
Az első, s talán a legfontosabb és legmegrázóbb is  egyben az a gondolat, ami  a nagymamám  mindennapjainak, szilárd alapja volt. A hit, amelyhez, nem kell templomba járni.  Az belül , bennünk  van. Kialakíthatjuk a magunk, saját  belső kapcsolatát  az Úrral, külsőségek nélkül is. 
 
 
 
Molnár C Pálnál ez,  a falak nélküliségével és a szivárványos  glóriával , s törékenynek, magasnak,  egyensúlytól, szépségtől  sugárzó női alakban jelenik meg előttünk.
 
 
S bár  ez egy  svájci  táj, és semmi köze sem  a Ferenc József csatornához, sem az Adriához ,mint nagymamámnak , mégis  nekem ez azt a nyílt víz szeretetet idézi fel, ahogy Mamika mesélt a Tiszába  folyó csatorna melletti  fiatalkori életéről, majd később tenger melletti élményeiről. Ebből a képből minden nap töltekezni lehet. Jó lehet csak  egyszerűen beszaladni,  nézni  pár percig, s mint ahogy  az ember  egy pár korty  vízzel  oltja  szomját,  a képpel derűvel, nyugalommal feltöltekezni.
 
 
 
Ezt is elnézegetném minden nap szívesen. Tetszik a végtelensége az elmosódó háttérrel, az utca  derűje, hangulata, a személyekkel  jelzés szerűen bevitt élet. Az érkező és elmenő  figurákkal az ellentétes  utak megjelenítése. Így kis szomorúság is  van benne, ha egy kicsit jobban elmélyedek benne,  épp ettől az ellentétes  iránytól.
 
Kell még időt fordítani a képekre, a gondolatokra  hangulatokra. El kell menni  többször, hogy a képek kiváljanak a többi közül, s megkaphassák a külön -külön megérdemelt helyük.
 

2017. június 11., vasárnap

Adsz egy tincset?

- hangzott el a kérdés, az előttem ülő középiskolás  diáklánytól barátnőjéhez.
- Adok, volt   a válasz, majd  keresgélni kezdtek  táskájukban.

Arra gondoltam, hogy  csak, nem egy ollót keresnek, hogy egy tincset levágjanak a derékközépig érő  hajból?
S ha igen, mit kezd majd  vele a  lány? Eszembe jutott, hogy én is őrzök otthon két , -  bő 70 éve  levágott - szőke  tincset, nagymamám unokaöcseitől.
 
Olló helyett azonban hajgumi és  egy  tupírozó fésű  került elő a táskák mélyéből, s  a különválasztott tincs hamarosan erőteljes  tupírozás alá került. Egyre  dundibbá,  és egyre  rövidebbé válva  általa.
Bő 10 percen át  folyt  rendelőtlenül a tupírozásos művelet (a haj hosszússága  miatt gondolom) , s egyre szorosabbra préselve a hajtincset.
Végül egy vékony  horgolótű- szerűség is bevetésre  került, amellyel egyetlen hajszállal  körkörösen rögzítve lett  a feltupírozott a tincs, mint egy  kábelköteg.
 
Tehát  így történik a haj rasztásítása. Még sosem láttam a folyamatot, csak az eredményt.  Úgy  tűnik akkor ez  egy társas   művelet, fáradságos és időigényes, ha egyetlen kis  tincs ily sok ideig  kapta meg rasztásított állagát.
 
De  mi lesz vele? Hogy lehet ezt visszacsinálni? Elég megmosni, vagy le kell vágni, ha  viselője megunta?
 
Egyenlőre  elfedésre  került, hiszen tulajdonosa szépen  rásimította többi  haját, hogy ne  is látszódjon.
Lehet, hogy otthon  egyenlőre nem akarja  megmutatni új  tulajdonát.

2017. június 10., szombat

Georg Baselitz : Magyar Nemzeti Galéria

Sosem olvasok el előzetesen ismertetőket, életrajzokat ha kiállításra megyek.
Mások gondolatai, véleménye, érzései nélkül akarok találkozni a művekkel.
 
Most is így tettem.

A szürke falak, a hideg márvány lépcső óriási kontrasztot alkotott a  kinti napsütéssel, meleggel, s jól sejtettem, nem akadályoztak tömött sorok a pénztár előtt sem. Egyedül voltam a  nagy, hűvös  előtérben.

Hatalmas képek fogadják az érdeklődőket. Rögtön a lényegre  térve.

Legelső  gondolatom az volt, hogy milyen felszabadító érzést adnak nekem a képek. Semmi szokványos konstrukció . Olyanok, mint a  mélyből, váratlanul felbukkanó gondolatok, emlékek bármelyikünkben. Egy gondolatszálról elinduló, de  szövevényes -sokszor kibogozhatatlan módon,, régi érzésekhez   visszataláló gondolatok. Érzések képződnek belőle, amire   egyáltalán nem  számítunk.
Az átélt de mégis felfoghatatlan embertelenség festményekbe  zárt  történelemi emléke árad a képekből. Mint a  Guernica, csak más   nyelvezettel, más  kifejezésformával, de  hasonló erővel hatóan.  
 
Természetes, őszinte, erős  hatású , leplezetlen érzésekből állnak ezek a képek. S nézésük közben átsuhan  bennem egy   új felszabadító gondolat, érzés,  hogy  akkor én is elfogadható lehetek a magam  tökéletlenségében. Hiszen ezek a képek  csöppet sem szabályosak, nem konvencionálisak. S mégis teljesen   elfogadhatók.
 
 A másik  gondolatom a szemekben ülő döbbenet, rettenet mélysége, feketesége és tehetetlensége. Amelyek majd   a későbbi (80-as  évek béli )  újra értelmezés során már  kékekké, nyíltabbá válnak, de erről persze  ekkor még semmit  tudok. 
 
Ennyi elég, is, hogy  látni akarjam az egészet!  Részletesen, átadva  magam a képekből áradó érzéseknek, gondolatoknak. Most már jöhetnek a  képek  mellett olvasható (kitűnő) ismertetők, háttér információk is.
 
'38ban született. Anyám és nagybátyám korabeli  nemzedék , akik nem beszéltek az emlékeikről, érzéseikről. Arról, hogy gyerekként milyen nyomokat hagyott bennük a háború hétköznapi  borzalmainak  sora Az  a nemzedék,  amely megpróbált felejteni, átlépni a múlton, de  a múlt  váratlanul, szabályozatlanul újra és újra   feltört, amivel kezdeni kellett valamit. Miközben már ott sorakozott, a mi nemzedékünk, akiket óvni, védeni kellett, s közben elfelejteni igyekezni mindent ami   gyerekként  ráült a lelkükre .
 
Annyi  dokumentumfilm, regény.  novella, művészfilm, memoár után talán már  nem lehet    újat, mélyebbre  hatóan fogalmazni a  háború  világáról, de a kiállítás  erre  teljességgel rácáfolt. Megrázóan egyszerű módon , hatalmas  felkiáltójelként  állnak a képek  előttem. Csupaszon, , kiszolgáltatottsággal  telten, magányosan , de ugyanakkor érzelmeket gerjesztően is.

S már csak egy  "apróság" a végére. A fordított perspektíva, nagyon  elvarázsolt. -Kisunokámra gondolva , - akiknek  még teljesen rendben  van , a könyvek fordított nézetgetése ,- nagyon hamar természetessé vált, nekem is ,hogy az ég és  föld  konvencionális  helye  felcserélőik   a képeken, Sőt a végén már  fura lett volna ha "visszakerült" volna  a konvencionális  dimenzióba, mert  elvesztette  volt   múlt  jellegét  kép. Ami úgy gondolom nagyon is  fontos   "üzenet".
 





2017. június 5., hétfő

Babaházak

Életre szóló hobby, de
inkább  önkifejezési mód
vagy a kettő együtt,
- talán a legjobb -
 megfogalmazás arra
amellyel nemrég találkoztam.

S kaptam  róla  néhány  képet is, melyet mikor  kisunokámnak mutattam, az első kérdése az volt, hogy ez igazi? Ennél nagyobb dicséretet, elismerést csak kiállítási díjakkal lehetne  kapni azt hiszem.

Élethűen berendezett tematikus  szobák,  parkettázva, tapétázva, stukkódíszítéssel a falon, ha az enteriőr azt kívánja. Villanyvilágítással, amit mini kapcsolókkal  lehet ugyanúgy használni, mint a valóságban. Méretre készített bútorokkal, saját  készítésű babaruhákkal, a helynek, témának megfelelően.
A csaknem 35-40 éve  folyamatosan épülő- szépülő babaházak lassan  egy mini várost hoztak létre, gyógyszertárral, iskolával, virágüzlettel, emeletes  lakóházakkal,  háló és ebédlős szobákkal, konyhával, fürdőszobával, wc-ével, a készítői és gyermeke,  sőt most már  népes  unokáik  számára is.
 
Ez aztán az igazi  babaházas élmény , sőt jóval több is annál!
A képzelet, a fantázia megvalósíthatóságának  terepe.
Egyben a  kikapcsolódás egyik leglátványosabb  formája is.









Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...