2017. május 6., szombat

Képek között

 
Gyerekkoromban az   ebédlőnek nevezett és  annak is berendezett szoba falát festmények díszítették   Életképek , enteriőr , tájképek,  portré. Olaj, akvarell és  pasztell képek voltak ezek.  Háborút túlélt vagyontárgyak,  melyek Óbecséről , a családegyesítés kapcsán Kovácsiban  kapták még végső helyüket. Az ebédlő bútoraival  együtt E képek között nőttem fel, s az én gyermekeim is.
 
Azt nem tudom, hogy miként  vásárolták nagyszüleim, vagy örökölte- e  esetleg  nagymamám  Erről  sosem esett szó. Csak arról, hogy  akkoriban egy tanítói fizetésből tellett saját  igényű  ebédlő és konyha és szobabútorok  készíttetésére, festmények vásárlására.

A negyvenes évek  végi, ötvenes évek  béli tüzelőhiány miatt  azonban a szoba  fűtése télen  javarészt szünetelt  Az már -  60-as évek - jobb élet időszaka volt, amikor a konyha mellett a hálószobában is égett  a kályhában a tűz s nem rohanva  mentem meleg bundapizsamámban  az ágyba, amelyben  nagymamám vagy nagyapám  melegvizeses  palackot, vagy gumitömlős  ágymelegítő palackot  görgetett előtte végig, hogy a hideg lepedőt és a  dunyhát  átmelegítse mielőtt belefeküdnék.
 
Az ebédlőt nyáron sem használtuk minden  nap. A hétköznapi  , de  a vasárnapi étkezések is  a konyhában  történtek. Ebédlő funkciója csak azokon  a napokon lépett életbe, amikor  jött nagybátyám családja, unokatestvéreimmel, valamilyen  névnap, vagy születésnap, Karácsony, Húsvét ünnepére, vagy nagyszüleim kollégái nálunk  vacsoráztak nagy - nagy ritkán. .
 
A tavasz, de  főleg a nyár és a koraősz azonban  ezt a szobát  is  bekapcsolta  az életünkbe. A portörlés  az én feladatom volt, így  akarva, akaratlan  rendszeresen kapcsolatba  kerültem a képekkel. Olyan közelről is szemlélgetve  részleteit, amit  egyébként nem tettem. Másrészt  a szobában  lévő nagy, karfás, zöld huzatos kanapé sokszor  volt  "elvonulásaim " szigete. Amelyről  viszont távolabbról  nézegettem a festményeket, olvasás, vagy  játszás közben.
 

Nekem a rejtélyek és otthonosság  keverékei voltak ezek a festmények. 
 
Az  itthon érzet megtestesítői egyrészt ,
 mert más lakásokban más képek voltak a falakon.  
Komorabbak ,sötétebbek voltak  dédnagymamám lakásában. 
Megint teljesen más tájak, másmilyen  témák nagymamám  barátnőjének lakásában,
vagy  anyám barátnőinek lakásaiban,
csakúgy mint  a barátnőmék lakásában,
vagy a szomszédaink lakásaiban.
 
Emlékszem arra, hogy sokszor  gondolkodtam azon, hogy délelőtt vagy délután beszélgetnek-e  az asszonyok?
Azon is sokszor elgondolkodtam, hogy hazafelé megy, vagy vendégségbe megy  inkább a képen  látható pár ? Nyilvánvalóan nem az a nagyobb porta az övék, mert nem onnan jönnek és nem oda  tartanak. Talán a mögötte  lévő szegényesebb ház lehet, vagy  egy másik  faluba igyekeznek?  Mindig megzavart, elbizonytalanított az értelmezésében  a házfalon lévő fény-árnyék  hatás és a felhőzet együttese.
 
 
Ez volt  számomra legegyértelműbb kép. Ezt a valóságban láttam a vonat ablakából , minden  nyáron, mikor  Csongrádra mentem dédnagymamámhoz ,és a  nagynénémhez   60-as  években. Még álltak ezek a tanyák, a Kiskunságban, s az öltözet, az életforma is szinte  pont ilyennek látszott a  vonatból.


A kisebb képekről sajnos nem  lettek jók a  fényképek, amit elköltözésem előtt készítettem , így  csak  az érzések és  emléképek vannak  róla a fejemben. Egy akvarell, szikrázó kék éggel, boldogsággal téli pillanattal,  egyetlen házzal, amely  nagyon hasonlított  a közelben lévő egyik  házra. Ez mindig megzavart , mert  bár tudtam, hogy  nem lehet az a ház, hiszen  semmi köze  nem volt  a nagyszüleimnek  Kovácsihoz korábban, nem értettem, hogy hogyan lehet  mégis  ez a hasonlóság?   
 
Egy másik képen,  pasztell képen,  cumisüveg mellett szundizó kisbaba oly békét, nyugalmat árasztott,  hogy jó volt  ránézni újra és újra,  s volt egy  különösen díszes, narancsos, rózsaszínes szobabelső, élethűnek tűnő csíkos. önmagában nyomott brokáthuzatos kanapéval, párkányos  kályhával. Mint a nagyúri kastélyokban- ahogy én akkor - gondoltam róla.
 
S mindemellett ott voltak nagyszüleim könyveinek illusztrációi, különösen  nagyapám, történelmi és irodalmi tárgyú könyvei szeretettm nézegetni. S bár tetemes  olcsókönyvtári   sorozatunk volt, mert  nagyszüleim mindent  megvettek  amit fontosnak tartottak. S akkoriban  bizony az összes jelentős irodalmi mű megjelent olcsókönyvtári kiadásban is. Így azokban olvastam el  operák történetéül szolgáló  regényeket, csakúgy mint  a Kittenberger . Szécsényi útleírásait az  afrikai vadonról, vagy Verne szkiffijeit.
 
Mindezek mellett  azonban arra is  figyelt nagyapám, hogy meglegyenek  fontos   könyvek, nemcsak  olcsókönyvtári  kiadásban, hanem  drágább és jobb minőségű könyvben is.  Egyik kedvencem a mai napig  az 1959-es kiadású Szőnyi István illusztrációjával megjelent  Arany János : Rege a  csodaszarvasról, keményfedeles, spirálos  könyve.  Gyerekként persze  fogalmam sem volt, hogy a kor egyik  legjelentősebb festőjének  képeit nézegetem- nézegethetem  bármikor, amikor csak kedven szottyan rá.
 



 
 



S mindezek mellé, még  vásárolt  nagyapám kortárs festőktől -grafikusoktól rézkarcokat is.

A  hatvanas évek közepétől kezdve ugyanis ezen képekkel kereskedők  járták az iskolákat, s így  nagyapám is  vett jónéhány kortárs  művet. (Ezen formája a kortárs  művészek rézkarc , linóleumnyomat, szitarajzos  műveinek népszerűsítése, eladása rendszerváltásig  megvolt. Még én is tudtam így  vásárolni egy -kettőt) Melyek egy része bekeretezve, mások csak egy  nagy  hengermappában  voltak  tárolva otthon. Időnként elővéve. Középiskolás koromban már ezek  iránt is jobban érdeklődtem , s olyankor a  nagy zöld kanapéra telepedve   nézegettem őket. S csak akkor tudatosult bennem, hogy milyen jó dolog, az hogy festmények, grafikák közt  nőttem fel.
 
Mamár legkisebb unokám 16 hónaposan, otthonában , Van Gogh albumot lapozgat és igazán elmélyülten  nézegeti benne a tájképet. Szavak nélkül még, de mutatja nekem, hogy a festményen  lévő fűszálak, olyanok mint a szőnyegük szálai (vastagok, hangsúlyosak, s persze zöldek) Ez a pillanat azonban tudom,  azzal kezdődött, hogy a nagyszüleim 80-90 évvel ezelőtt képet vásároltak maguknak. Hatása  maradandónak bizonyult, átívelően generációkon át.
 

2017. április 29., szombat

Ország Lili: Árny a falon

Csaknem az utolsó pillanatban mentem el - a számomra teljesen ismeretlen  festőnő- kiállítását megnézni a Nemzeti Galériába, s olyan  megrázó, felkavaró élményben  volt  részem, mint még életemben sosem.

A kiállítás szerkezete, az ahogy végigvezeti  az embert a festőnő alkotóútján, tiszta, egyszerű, és nagyon illő a festőnőhöz. Kronológia sorrend, remek ismertető szövegek. Pont annyi amennyire  szükség van.
 
Álltam az első képek előtt- melyeket abban az évben festett, amikor én megszülettem- és úgy éreztem ismerem  ezeket a gondolatokat, érzéseket. S ilyen tisztán, egyértelműen még  nem  láttam megjeleníteni  senkitől azt a feleslegesség érzést, azt a félelemérzést ami belőlem is  szólhatott volna. S igen ezeknek vannak színei, nem csupán egy komor , szürke, barna vagy más sötét  tónus lehet. Benne van a mezők zöldes magányában épp úgy, minta falak vöröses sárgás színében, méretében.
 
Épp az ikonosztáziás  sorozatával ismerkedtem volna  tovább, mikor  egyre  erőteljesebben beszűrődött egy  végtelenített videólejátszás hanganyaga , egy kisebb oldalsó teremből.
Elvesztettem a koncentrációmat. A fülem és  a szemem  két  különböző ingeregyüttest akart   bejuttatni  az agyamba, s ez  nagyon frusztrált. Még akkor is, ha  olyan mondatok szűrődtek be onnan, hogy Ország Lili  számára a festés  az  olyan volt mint egy imádság. A legszemélyesebb dolog, amihez nem engedett senkit  közel. Nem  festett mások jelenlétében, s nem mutatta meg senkinek a még nem  teljesen kész  műveit. Volt  foglalkozása, amiből megélt (díszlettervezőként dolgozott)
 
S bár ezek  fontos dolgok voltak , de  inkább elvittek, mintsem közelebb hoztak a műveihez, úgyhogy inkább kihagytam egy kisteremnyi  művét, azért, hogy  nem hallva már a videó szövegét, újra a  képeire tudjak teljesen  figyelni.
 
S ahogy haladtam városképei között, egyre erősebben   szűrődött be általuk  tudatomba  gyerekkori , felülről letekintő koncepcióm az engemet körülvevő dolgokra. " Kilépesek" az adott helyzetből, a  megértésre, feldolgozhatóságára tett   kísérleteim. Nagyon sokáig  belül úgy oldottam meg a  szorongató   helyzeteket, hogy azt gondoltam repülőre ülök, és felülről nézem meg a helyet a, helyzetet amiben vagyok.
S most itt álltam egy  művész képei előtt, aki szintén ezt az utat választotta magának, hogy megértse magát,  helyét.
Mélyen megrázott. Csak álltam a  képek előtt és  láttam felülről a városait, azok  mozgalmasságával,, omladozó vakolataival, és épülő új egységeivel, régi köztereivel, belvárosaival és szegényebb részével, holott konkrét ház nem volt  látható a képen. Mégis annyira  egyértelmű és nyilvánvaló volt számomra amit láttam, mint ahogy  gyerekként átéltem a saját  belső  "letekintéseimet".
 
Mielőtt a labirintus sorozathoz értem volna, beugrott  képeiről a nyomtatott áramköri panel fogalma, s azok amiket  magunk készítettünk a középiskolai  szakmai gyakorlatokon, vagy ahogy a számítógépben  megjelenik manapság. Még furcsálltam is ezt a gondolatsort  magamban, de később a labirintus  sorozata előtti ismertető szövegben azt olvastam, hogy a festőnő tudatosan vitte ezt a  XX . századi  tárgyat,-  a modern  labirintusok szimbólumaként -, nyomatként vászonjaira.
 
A Labirintus témakör elején , komolyan   meg kellett magammal beszélnem, hogy végigmenjek-e benne , vagy válasszam inkább a mellettem lévő kijáratot ?
Először  csak be-be pillantva -innen még simán visszafordulhatok érzéssel - nézegettem a képeket, a sötétszürke falak "folyosóián". Megnyugtató biztos  pontként ott sétált a teremőr, bár láttam rajta, hogy egyáltalán nem nyugodt. Sőt nagyon is idegesnek, zaklatottnak tűnt. Szinte szaladva  rótta  az utat a kis  terek  folyosóin, mint egy űzött lény.   Szívesen megszólítottam volna, de nem mertem. Egy vers ment hangfelvételről (mint később megtudtam, Pilinszky versét  Alföldi Róbert  mondta el ),  jelentősen növelve az ember  bizonytalanságát.
Remélem hogy legalább óránként  válthatják egymást az őrök, ezen a részén, mert ebben a térben, a verssel együtt lenni , nagyon megterhelő dolog lehet  lelkileg.
 
Amikor újra  a képekre  tudtam  koncentrálni, s már  láttam, hogy  van "kijárata" a labirintusnak, megtörtént velem ami még sosem festmények társaságában. Elkezdtek potyogni a könnyeim. S mint nem oly rég a MÜPA  hangversenyén  , újra azt éreztem, hogy   itt akarok maradni, nem akarom, hogy vége  legyen ennek az élménynek.
 
Álltam a fénybe nyíló városkapus képei előtt, és  olyan nyugalom szállt rám, mintha valóban az következne, hogy kilépek a meleg, nyugalommal, derűvel teli  fényes térre.
 


 
S bár inkább felhővel teli volt ma  az égbolt, de  az élmény amit Ország Lili képei adtak megrendítő és felemelő, ünnepi volt.
 
Hazafelé rögzítettem a mai  nap   néhány  fontos  részletét  ami  az úton ért. Először is , azt a hat  nagy posztert ami  az MNG  oldalsó  ablakait díszíti. Sokkal jobb, mint a korábbi  reluxás megoldás. S persze az árvácskák is  gyönyörűen  virágoznak. Teltek, harsogóak, igazán  látogató kényeztető élményt adnak. S a kilátás is változatlanul csodás a Dunára.
 




 

2017. április 23., vasárnap

ZMF = Zoltán Mária Flóra

Egy csepp méz
Zoltán Mária  Flóra  festőművész kiállításának, és két alkotásának is a címe.

Rádióban hallottam az invitálót kiállítására, és egy rövid beszélgetést a festőnővel, aki az idén tölti be 80. életévét. Erre a kiállításra  idei, illetve  az elmúlt egy -két évben  készített új alkotásaival jött.


Sosem  jártam  még a  FUGA-ban, épp ideje  volt  felfedezni. :-)

A dél körüli időt választottam , de  mégsem voltam egyedül, sőt meglepetésmre, igen különös ,de nagyon kellemes zeneszó fogadott a kiállítóteremben. Még sosem hallottam ilyen zenét, nem láttam  ilyen hangszert, sem amin egy   idősebb férfi játszott. Azt hittem egy ideig, hogy valahogy része  lehet a kiállításnak. A teremben  sok szék, félkörbe  rendezve. Az esti koncert előadójának gyakorlására léptem be a tágas  kiállítótérbe, mint ahogy később kiderült számomra.
 
Így  zeneszó mellett nézhettem  meg a képket. Azt hiszem ilyenben még nem volt részem. Bár két egymástól teljesen  független  művészeti élményt kaptam, mégis  úgy érzetem, mintha  lenne kapcsolat a képek és  felhangzó dallamok között.
 
Az előadó épp befejezni készült a  gyakorlását, mikor a háta mögött lévő képekhez értem. Beszélgetni kezdtünk, Ő szólított meg, adott egy műsorlapot az esti ősbemutatós koncertjére.

Már akkor  gondoltam, hogy meg kellene  hallgatni  a koncertet-is, amikor   mégcsak itthon a neten   böngészgettem ki, hova is kell mennem, mi is ez a FUGA? Invitálása megerősített abban, hogy  jöjjek majd este vissza  a zenedarabokat is meghallgatni.
 
Elsőre is tetszett a kiállítás, de a nekem szóló  igazi mélységeit akkor értettem meg amikor  estefelé visszamentem, és leülve az egyik székre bő fél órán keresztül hagytam, hogy hassanak rám  a Zoltán Mária Flóra  színfoltjai.
 
Amíg vártam a hangverseny kezdését, a képek megtöltődtek bennem történetekkel, gondolatokkal, emlékképekkel, érzésekkel.
 
  Egy csepp méz a kép címe

.....és visszatérnek az utak
néhol kisimulva , máskor
egymásba  gabalyodva.
Mezők pipacsába
tavak, folyók kékségébe

Utunk a Nap előtt
sehonnan nem indul
és  sehova sem jut,

Csak irányok van
és a vissza-visszatérő
központi fény-tér

Ki tudja honnan indul az élet
s hogy hova tér?
Lent és fenn van csupán
a kezdet s vég között-



 
Avignon utcakövei
 
Vidáman ugrál a
a lélek
Avignon utcakövein
 


 
Hűsítő zöld erdők-tavak
 nyugalma
csitítja
a rekkenő hőséget.
Perzselő ,
bágyadt
melegével
boldog nyarakat
 idéz!
 
 
( Boldogan nézegetném szobám falán)

2017. április 17., hétfő

A tavasz zöldjei

Hosszú , szürke és hideg  volt a tél.
A tavasz zöldjei oly üdítőek !
Madarak szorgosan  építik fészkeiket, 
fák, bokrok virágzásai  vidítják szívemet.






 


 

2017. április 15., szombat

Gondolataim a partvonal mellől

Mióta nyugdíjasként élek, a tanítást más perspektívából  is megismerem. Hasonlóan  azokhoz az évekhez mikor  a gyermekeim voltak iskolások, belelátok olyan  folyamatokba, szituációkba, amelyekre míg tanítottam, csak bepillantásszerű  benyomásaim voltak. Most azonban a különböző iskolák, egymástól teljesen független pedagógusainak nagyon is  hasonló technikái összeállnak egy rendszerré fejemben annak  kapcsán, hogy szülőkkel, gyerekekkel  beszélgetek az iskolai dolgokról, környezetemben..
 
Sajnos  semmit sem változott. Fél évszázados tapasztalatom, hogy szerencse dolga, az, hogy kinek milyen  oktatásban van  része.
 
Ha szerencséje  van a gyereknek / szülőnek, akkor megtanítják alsó tagozatban  az  írás. olvasás , számolás kapcsán az önálló ismeretszerzésre , tanulásra. Ha nincs szerencséje, akkor már   akár az alsó tagozatban, de  legkésőbb a felső tagozat első évében "kiderül", hogy   gondok vannak a tanulással magával, az önálló feladatvégzéssel, a tananyagok megtanulásával. Vagyis azokkal a dolgokkal, amiknek  megoldása épp a pedagógus  feladata. Ő (lenne) a szakember, a kompetens  személy akinek  birtokában kellene  lennie mindazokkal az ismereteknek, megoldási módoknak, amelyekkel tanítványait segíteni tudja a tanulási folyamatában.
 
E helyett azt látom, tapasztalom, hogy "szalag melletti munkavégzéssel" van letudva  a feladatok sora.
 
Jönnek sorra  a témakörök,
                 s  igazából nincsenek  hangsúlyok, prioritások,
                                  csak  a  munkafüzetek   kitöltése fontos .
 
Lényegtelen, hogy az abban lévő  feladatok mennyire  segítik egy-egy  adott gyermeknek a tananyag  megértést, bevésődést. Van valami  mély hit abban a pedagógusok általam -partvonalról -megismert részében, hogyha  a gyereknek  feladják   a munkafüzet  minden feladatát , akkor  azzal  a gyerek el is sajátítja tananyagot.
 S ha nem, hát az az Ő baja, mármint a gyereké. S ez igaz  valóban, az Ő baja, hiszen  mélységesen csalódik önmagában, elbizonytalanodik, majd  elfordul a tanulandó anyagoktól is.
 
Amit aztán a dolgozatok meg is mutatnak eredményeikben, pontosabban eredménytelenségeikben. A  pedagógus ráírja az  osztályzatot, s  megy minden tovább. Mintha  a felmérés, nem is  tükör/ visszajelzés, felkiáltójel  lenne  a tanárnak! Hiszen az Ő munkájának eredményét mutatja meg! Teljesen egyértelműen jelzi, hogy mi az ami nincs  rendben, mi nem  vált tudássá a gyerekben.
Egy felmérés a tanár legjobb barátjának kellene lenni, hiszen őszinte, nyílt és egyértelmű. Megmutatja, hogy  milyen témában veregetheti meg  a pedagógus  a vállat, hogy jó munkát végzett, s  melyek azok a területek  amiben bizony feladatai vannak. E helyett jön az új anyag, az új munkafüzeti feladatok sora, mintha mindenki 5-ösre  írta  volna  meg a témazárót.
 
Az a gyerek aki úgy megy első osztályba, hogy megtanulta pl. a számokat, tud  valamilyen saját  technikával összeadni, kivonni  10-es  számkörben, legkésőbb a 20-körben  történő kivonás témakörnél rádöbben, hogy  az élvonalból visszazuhan a gyengék közé. S bár ekkor elég lenne  egy  kis külön foglalkozás, de valahogy mintha  nem lenne meg  a szakmai tudás hozzá, hogy a  pedagógus  tudja, hogy mit tegyen ebben a helyzetben. S ahelyett, hogy segítene, belépne  a kérdéses ponton a gyerek  tanulási zavarának elhárításába, magára hagyja. Oldja meg a gyerek, vagy a szülő a problémát. Ő feladta a feladatokat, csak el kell végezni.  S bár egy fél órás, személyre szabott   gyakorlattal ez  a probléma  teljességgel kezelhető, sőt elhárítható lenne- (hamár a tanítás  folyamatában nem derült ki eddig)- ez a segítségnyújtás,- meggyőződésem szakmai zavarok okán- nem történik meg. Valahogy  mintha a tanítás maga, a segítségnyújtás a haladáshoz, eszméjét elvesztette volna.  Úgy látom, hogy a tananyagsor maga alá gyűrte, a józan észt és  a tanítást választó személyt   is. Feltett kezekkel várva, hogy megtanulják valahogy a gyerekek a dolgokat. Szomorú látnom, hogy pont az  veszik el a feladatok tengerében, amiért  jó és érdemes  ezt  a pályát   választani.

Persze  értem azt is ebből a folyamatból, pont arra  nincsenek felkészítve, hogy  hogyan oldjanak meg különböző  problémás helyzeteket. A tanítóképzős tagozat hallgatóinak a szakmai felkészítése  a  mai napig kezdődik és befejeződik azzal hogy kitöltetik az adott tantárgy  a munkatankönyveket, munkafüzeteket,  és szó sem esik arról, hogy mi a teendő, ha ennek ellenére a felmérések azt  mutatják, hogy  valami nem   rögzült a gyerekekben. A hallgatók ugyanúgy magukra vannak hagyva a tanítóvá válás  folyamatában, mint a gyerekek az iskolában. Holott nekik is csak egy sor ,apró szakmai trükk átadásra lenne  szükségük. Csakhát ezeknek nincsenek birtokában azok akik Őket  felkészítik a tanításra. Rendelkeznek  nyilván tekintélyes elméleti ismeretekkel, nem vitatom. De ezek mit sem érnek egy magában elbizonytalanodó gyerek segítésében. Ő mellé le kell ülni, s lépésről lépésre újra venni és minden egyes mozzanatát  begyakoroltatni , részekre  bontva - hogy rögzüljön- például a számolás gyorsaságát  elősegítő algoritmus. De ezekről sajna  szó sem esik a képzésben.

Mint ahogy arról sem, hogy a tanító feladata mindenekelőtt az, hogy  tudja -álmából  felverve is-, hogy  az első 4 évfolyamnak mi a tananyaga , évfolyamonként, tantárgyanként. Fontos lenne, hogy  abban legyen teljesen biztos, járatos, hogy melyek azok az fogalmak, ismeretek amelyeket elengedhetetlenül  szükségesek ebben az  életkorban bevésődés szinten megtanítani. S persze a  miértjeivel is tisztában kellene lennie, ahhoz, hogy  merjen, képes legyen  önállóan, és határozottan szelektálni a tananyagok szövevényében. Akkor  nem  bízná rá magát  egy  munkafüzet-kitöltési   sémára, hanem a tanítványaira  figyelve boldog és alkotó pedagógus lenne.

Mint ahogy arról sem esik szó a főiskolán,-  pedig  bevésődés szintre kellene  ott emelni-, hogy a tanító munkájának csak fele a tananyagok megtanítása. Másik fele abból tevődik össze, hogy  hogyan reagál  a legkülönbözőbb iskolai helyzetekre. Mit kezd a különböző konfliktus és élethelyzetekkel? S nem utolsó sorban, hogy megmérettetik minden percben! Ami alól nincs kibúvás, amit nem lehet manipulálni, mert  178 tanítási napon keresztül nem lehet folyamatosan szerepet játszani.

Ha mosolyogva azt meséli kolléga  a társának, a buszon mellettem, mikor a gyerekeket visznek valahova, hogy az  a bevált módszerük, kollégájával, a menetjegyek megvásárlása és érvényesítése helyett, hogy az ellenőrnek azt mondja, a másik kollégánál vannak a jegyek- a busz másik végében-. S kollégája szintén ezt  mondja az ottani jegyellenőrnek, s  így megússzák a buszköltséget, mert ezt, az ellenőr elhiszi. Hiszen még felnőtt fejjel is    felnéz a pedagógusra- akkor is ha  semmi köze nem volt hozzá.
S fel sem merül a tisztelt kollégában, hogy egyáltalán nem  vicces,  és nem is jópofa  dolog amit csinál. Hanem súlyos hibát vétett. Súlyosabbat, mintha nem tanítja meg a tananyagot. Példát állított  cselekedetével a tanítványai elé, hogy nem kell  becsületesen, tisztességesen viselkedni. Elég ha   tudjuk, hogy hogyan bújjunk ki a felelősség vállalás alól.  Sajnos a pedagógus tanulmányi rendszerébe nem tartozik bele a főiskolán az, hogy az  ilyen "apró" hazugságok,   a munkájuk megítélésének alappontjai.

Erkölcstan tantárgyat be lehet vezetni, de  ettől még nem lesznek a pedagógusok felkészítve arra, hogy Ők maguk azok akik az erkölcsöt- tankönyvek és munkafüzetek nélkül-  a  gyerekekkel együtt töltött idő  minden percében képviselik. S ahogy viselkednek, az  maga a erkölcsi nevelés gyakorlata. Lehet bármilyen szép és magasztos  példa bármilyen  tankönyvben  vagy  munkafüzetben leírva, feladva , elvégezve és kipipálva, semmi jelentősége nincs, 
  • ha magára hagyja tanítványát a számolás, olvasástanulás , vagy bármely más  fontos tananyag  tanulásában.
  • Ha nem képes, vagy nem hajlandó preferenciákat felállítani a tananyagban,
  • ha nem meri vállani, hogy meg kell állni és gyakorolni kell, bárki bármit mond, mert az Ő dolga  az adott tananyag  megtanítása, és nem másé..
  • Ha nem tud differenciálni, hogy mikor van szükség határozott kiállásra  elvek, értékek mellett és mikor van szükség a toleranciára.
  • ha becsapja a jegyellenőrt,
  • Ha  megúszni és nem  megoldani akarja az adott   helyzetet.
nem lesz boldog, emelt fővel végezhető tanítói munkája.

2017. március 28., kedd

Sárgás-zöld a kedvenc tavaszi színem

Évek óta rendre  lemaradok fotózásomban a kedvenc  zöldemről tavasszal Ma  végre - teljesen váratlanul- sikerült megörökítenem.

 A fa ágainak végén 3-4 rügy fakadt még csak fel, a többi még zártan süttette magát  a Nappal, vöröses -barna csillogó színnel.

Ráadásul olyan magasságban is volt  ez a rügy, hogy kis nyújtózkodással, és lábujjhegyre állással  épp elérhető volt  a mobilommal.

Bár  a képen inkább sárgának tűnik ,mint zöldnek, a valóságban azért   épp fordítva van ez. Igazi sárgás-zöld szín ez. A tavasz számomra legkedvesebb színe.



S jutott mára  egy másik meglepetés is.
A kabátomra pottyanó kis   rózsaszín virággal, a teljes pompájában  tündöklő kis  fácskáról, amely mellett épp üldögéltem- ( Milyen  jó  oktatási  segédanyagokat készítenék belőle ha tanítanék még jut eszembe váratlanul, mikor sikerül egy -egy jó felvétel készítenem)

2017. március 21., kedd

Ibolya-kölni



Gyerekkori tavaszi  időt, fényeket  ébresztett fel bennem  reggeli sétám. A nagy, hideg, havas telek után többnyire  lassan ébredezett a természet.  (Amitől már úgy elszoktunk az elmúlt időben.) Most azonban  érzem a hasonlóságot a gyerekkor tavaszaival.
 
Az első ibolyák megjelenése kis  ibolyacsokrok gyűjtésére késztetett bennünket, s az erre a célra készített kis ólomkristály vázától, az egyszerű  gyógyszeres üvegekig minden  teletömtünk illatozó ibolyákkal.
 
A Húsvét közeledte pedig "kölni" készítésre. Minden háztartásban voltak  kallódó kicsi  gyógyszeres üvegek,  kisméretű tálkák - amelyek a vasárnapi ebéd savanyúságainak  voltak fenntartva, de ilyenkor  , ibolyavirágzáskor  átváltoztak kölnikészítő tálakká. A  gondosan  és  szorgalmasan begyűjtött ibolyavirágokat ekkor  megfosztottunk száraiktól, leveleiktől, s  pici, vagy  kicsit  több vizet löttyintve rájuk , vízben álltak napokig. S persze  roppant büszkék voltunk kölnikészítő tudományunkra. Talán tényleg volt némi ibolya illata  a folyadéknak, s nemcsak  állott víz szagot éreztük. A már előre elkészített, tisztára mosott üvegeskéinkbe  töltöttük, ruhán keresztül leszűrt  " kölnit"
 
Nemrég az  egyik gyógyszertárban, mini kiállítást vettem észre 50-60 évvel ezelőtti gyógyszertári üvegekből, A  2-3 cm magasságnál kezdődtek, karcsúak és dundibbak sokasága állt  a rendelkezésre a gyógyszerésznek, hogy melyik mérje  be az átadandó tablettákat, folyadékokat. S bár ezek visszaváltható üvegecskék voltak, azért mindig maradt  pár  darab a háztartásokban, ami nem került vissza  a gyógyszertárba. Még mutatóban sem voltak műanyag tégelyek, fiolák, buborékos fóliába szemenként rendezett gyógyszerek. 
 
S mi gyerekek, még szabadon szedtük az ibolyák garmadáját a köröttünk lévő mezőkön, patakpart oldalakon.
 

2017. március 15., szerda

Rekonstrukció ( Heim Pál Gyermekkórház)

A képek önmagukért beszélnek.
 Igazán szép és minőségi  munkát  mutat a kórház épületeinek renoválása, festése, sőt a modernizálással egy bekötött felújítása.
 
A nagyszámú napkollektorok a régi épület tetőzetén. oly természetességgel olvadnak egybe vele, mintha  mindig s ott lettek volna.
 
Az élénk, szép és üde színek a régi épületen,. nagyon kellemessé, moderné, vidámmá,
 pozitív hangulatot árasztóvá teszik.
 
S ugyanezek a színek , kiegészítve , a vörös és narancs, valamint a zöldek és kékek
különböző árnyalataival, megjelennek a szemközt lévő új, szárny  épületéhez illő 
dekoráción is.
Az egyszerűséggel és harmóniával,
egyesítve a két  épületegyüttest.
 





Egy link az épület régi színeiről a neten http://heimpalkorhaz.hu/kepalbumok/nggallery/kepalbumok/epuletek

Aztán az  este egybeolvasztja még inkább a különböző  korszakok építészetét, a kórház   nem túl régi  épületének ölelésébe  besimuló Üllői úti református templom toronnyával.

2017. február 4., szombat

Varjak

A vándorcirkusznak fenntartott nagyobb zöld területet most egy nagy  varjúcsapat vette birtokba. Vannak legalább 40-en. Fekete nagy foltokkal tarkítva a deres zöld teret. Egy 6-8 év körüli kisfiú szalad feléjük, s élvezi hogy a hatalmas madársereg jövetelére felrepül és 10 méterrel arréb telepszik le. Csak szalad és szalad , a varjak meg újabb távozásra kényszerülnek, mígnem elérik a terület végét. S ekkor átrepülnek a telek hosszanti másik végébe, új  nyugalmat szerezve maguknak.
                                                          ------------------------------------
Talán észre se vettem volna az iménti eseményt, ha nem nem barátnémmal folytatott telefonbeszélgetésünk lenne a fejemben.
Gimnazista unokáját területi szavalóversenyre készíti fel éppen, s három Arany János balladával kell előrukkolniuk a verenyzőknek, melyből kettőt fog a zsűri  meghallgatni.  Ez persze remek alkalom nekünk is újra átolvasni, átgondolni, átbeszélni, hogy miként értelmezük. S ennyi év után is még mindig ad újat Arany zseniális költészete.

 Az egyik ballada épp a Vörös Rébék, melyet a fiatal hölgy választott ( vagy választott neki tanára).

Nehéz feladat, egy mai tinédzser számára, mert könnyű belefeledkezni az ismėtlődő károgásba, s ezzel  megoldani vélni a feladatot. s egyben ellaposítani a ballada előadását. Ugyanakkor igen nehéz megjeleníteni  a ballada boszorkányos hidelemvilágba burkolt, de nagyon is hétköznapi akár mai is megtörténő, tragédia folyamát.

A mai gyerekek, szerencsére, már nem részesei annak hiedelemvilágnak ami még az én gyerekkoromban is élő, mondhatni meghatározó tabukat iktattak be a gyerekekbe pici korától. Nem nagyon hiszem hogy bármelyikünk is merészelte volna a kisfiúhoz hasonlóan felröptetni a varjúcsapatot.

Barátnémmal, órákat beszélgetünk a balladáról, értelmezve annak minden  momentumát. S minél jobban belemegyünk a szöveg  sorainak, szavainak, képeinek vizsgálatába, annál jobban tárul fel Arany zsenialitása. (amit persze  eddig is tudtunk, hiszen mindketten Arany költészetének  rajongói vagyunk). Ahogy elaltatja az olvasót lenyűgöző időmértékes  bravúrjaival,  mint egy  áttetsző leplet terítve  a műre. Mily könnyen elviszi az embert a dallam, ritmus, tökéletessége, s máris csak peregnek a szavak, sorok, anélkül, hogy az ember igazán mélyen megmerítkezne a balladában, magában. S ezt Arany minden  balladájánál megtette! Elaltatta a felületes szemlélőt, átnyújtva ugyanakkor a nyelvünk szépségét ringatónak. S csak akkor tárul fel művei teljes  szépsége, ha ezt a tökéletes nyelvi bravúrt az ember képes "felszaggatni" a momentumok  vizsgálatával. Akkor viszont  fantasztikus  szellemi utazássá válik, s olyan részletek kerülnek fénycsóva alá, amelyek  korábban észrevétlenül  hevertek a sorokban.

S milyen jó, újra a versekről  beszélgetni, átélni újra, hogy milyen jó volt készülni egy-egy irodalmi anyag átadására a gyerekeknek. Nem beszélve arról, hogy milyen jó érzés felfedezni még  mindig valami újat arról amit ismertünk, (vagy ismerni véltünk :-) - vagy csak másképp  láttuk 20-40 évvel korábban mint  most.
                                                           ----------------------------------------
A varjak még nem mentek el, bár az időjárás  melegebbre   fordult,  a medve se ment vissza a barlangjába, tehát  hamarosan  útra kelnek majd. Mindenestere én  másképp nézek rájuk a Vörös  Rébék  áttanulmányozása óta. A gyerekkorban beültetett  félelem, tartózkodás kíváncsisággá változott bennem. Nézem reptüket, büszke tartásukat, élelem szerző civakodásaikat. Ahogy suhannak kitárt szárnyaikkal, igazán lenyűgözőek.





 



2017. január 16., hétfő

Il Volo ajándékba - szinkronicitások -

Karácsonyra megleptem magam,  a legújabb IL Volo dvd-vel, a  Notte Magica-val, s nagy  örömöm telik azóta  is  nézésben, hallgatásában. Így legalább ha már arra nincs mód, hogy  megnézhessem őket  itt Budapesten, legalább felvételről  láthatom a koncertjüket ,akár a tv-men is.
 
Már az első megnézésekor arra  gondoltam, hogy milyen jó lenne  ezt megosztani K-val, akivel a távolság miatt mamár csak telefonon beszélünk. De halogattam, hogy majd elmegyek és  elviszem neki,  ez azonban legközelebb májusban fog   bekövetkezni. Gondoltam egy nagyot és merészet, s online megvásároltam, s az ő címét adtam meg  postázási  címnek. Így megérkezik hozzá  hamarosan remélem. Egy teljes és varázslatos  koncertfelvétel. remélem örömét leli majd  benne Ő is.
Izgalommal  várom- bár  a postai szolgáltatást ismerve ez talán hetekbe is telik majd -, hogy  örül-e majd  a kedvenceimnek Ő is.
 
Eközben a Jung-i szinkronicitás  duplán is belépett újra a történések folyamatába- bár azok egymástól függetlenek a térben- de időben nagyon is  összecsengenek.
 
Egy  olasz család- nagycsalád
- gyerekei is ajándéknak találták ki  édesanyjuknak,
az Il Volo énekesinek fellépését  -
amely a  C'e Posta Per te c. műsor  legutóbbi adásában
 - 2 nappal ezelőtt -meg is valósult.
 
 
 S amiről én - a szinkronicitás elvét  követve, megint csak lemaradtam,  csakúgy mint két hónappal ezelőtt egy másik tv-s műsorban való  fellépésükről. Igaz akkor még nem volt  olasz csatornám a tv adóim sorában, most meg éppen mást néztem, pedig szoktam nézni az adott műsort is. :-( Így csak a yuotube-ról értesültem  róla, másnap  hogy volt. https://youtu.be/FJAzbTc06gg Viszont ott szerencsére   fenn van  a teljes   adás,   -igaz többszöri  meghallgatás, és szorgos  szótározás után- már azt is  tudom, hogy miért Ők voltak az ajándékok- 
 
Olasztanulásomat  nagyban motiválja ez a műsor is, C'e Posta Per te ,mert egy  olyan kultúrát közvetít amiben helye van az érzelmeknek. A szeretetnek, a bánatnak, olykor  a dacnak , elhárításnak. Mindez viszont jól moderálva.
 
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...