2017. július 15., szombat

Megfélemlítés

Sorszámommal már  52 perce  vártam nyugodtan, békésen  a soromra a Budapest Bank  fiókjában, mikor  megjelent egy  középkorú  pár. Fittyet hányva  a sorszámszámhúzó gépnek, egyenesen a biztonsági őrhöz mentek, aki  egy nagy hirdetménytábla  takarásban békésen ücsörgött, és pusmogni kezdtek vele.
 
A biztonsági őr sebesen a bank  egyetlen irodai  dolgozó  alkalmazottjához  ment ezek után, aki épp egy ügyféllel  volt  elfoglalva s megtárgyalt vele  valamit.
 
A pár  férfi tagja eközben  beállt az ajtó mellé, terpeszállásba, mintha Ő lenne  ott a biztonsági őr, karját  összefonva  maga előtt, de azért arra ügyelve, hogy fekete  pólójának  logója elég jól látszon.
 
Két narancssárga  fokos volt keresztbe  rakva, és a felirat, Ne bántsd  magyart, mert megbánod! Hm.
 
Szóval ott állt hatalmának minden  szimbólumával testtartásban, öltözetben, vaskos hajfonatával, minden ujján  gyűrűkkel és valamilyen  építkezésről beszélgetett a hölggyel akit kisért. Így megtudtam, hogy a sóder ára  Siófokon  drágább mint valahol máshol, 7000Ft per köbméter. no meg hogy be kell fejezniük  a siófoki házat , meg egy másik házat is valahol máshol- s bár  egyáltalán nem érdekelt, de oly  elementáris erővel tárgyalták építkezési ügyeiket, mintha  csak otthon beszélgetnének. 
Nem volt más  választásom , hogy  kizárjam az ügyeiket az életemből , betettem a fülhallgatómat és  zenét hallgattam .  
 
Egy ideig nem is történt semmi- Ők beszélgettek terpeszállásosan, de már csak némafilm   előadásban  láttam őket.  
 
A pénztárba  várakozók  sora  szépen ütemesen haladt, csakhát én nem  oda vártam, hanem az egyetlen ügyintézőhöz kaptam sorszámot a gépben. A Budapest Bank ugyanis  nemrég átállt egy  új  netbankos   arculatra, és szükségem volt egy kis segítségre, hogy újra  használni tudjam. Amit viszont nem halogathattam tovább, mert el kellett intéznem határidős  dolgokat. Így  nem volt más    alternatíva, minthogy kivárom a soromat.
 
Egyszer csak  odajött hozzám a biztonsági őr és megkérdezte  milyen  ügyeben várok. Mutatom neki a sorszámomat, amin rajta van  a várakozás oka is. S közli velem, hogy most nem én fogok menni az ügyintézőhöz, hanem a "fokosos" pár. Néztem rá nagy szemekkel, s kérdezem, hogy miért is?
 
Mert ők interneten  időpontot választottak, s csak egy ügyintézője van neki ( mármint a biztonsági őrnek??!! ) amit megint csak nem értek, hiszen neki aztán nincs  itt egyetlen ügyintézője sem. Ő ugyanúgy alkalmazott mint a pénztáros  , vagy  irodai ügyintéző, de  nem akarok kötözködni , így átlépek  e felett.
Menjek a pénztárba, ott is  elintézik az ügyemet!  s ezzel otthagy.  Várok egy kicsit, hátha  felfogja, hogy nem utasítgatás a dolga, hanem a segítségnyújtás ebben az esteben, de   arra aztán várhatok, mert Őt aztán  egyáltalán nem érdekli  továbbiakban, hogy csaknem egy óra várakozás  után újabb sorbaállásra vagyok   kényszerítve, mert  megjelent a egy  megfélemlítő testtartású, ruházatú férfi.
 
 Úgyhogy belátom nekem kell   újra  odamenni, és új sorszámot  húznom, most már  a pénztárhoz. 
 
Meg is teszem, s visszaülök új sorszámommal és előttem lévő újabb hosszú várakozással (6-an vannak előttem) 
Amikor  beléptem a bankba  akkor a pénztárra épp 6-an vártak, az ügyintézőhöz 1 ember  várt és 1 ült  az  ügyintézőnél. Tapasztalatilag úgy látszik, hogy míg az ügyintéző elrendezi  1-2  kliens ügyét, a pénztárnál 6 ember   végez. Tehát  újabb   egy órás  várakozásra  vagyok ítélve, összegzem magamban az új  helyzetet.

A biztonsági őr  eközben  sorra kérdezgeti, hogy ki vár az ügyintézőre és milyen ügyben? ( Bár nem is  értem, hogy mi köze van ehhez? ) s mindenkit igyekszik eltántorítani attól,  hogy  ügyét most akarja elintézni. Sikeres, mert utánam jövő két  ügyfelet rá tud beszélni, hogy  jöjjön vissza   jövő héten. Így szabaddá vált a teljes  ügyintézpői idő, a fenyegető logós  ffi és párja számára.  Amint távozik az előző ügyfél  be is suhannak az ügyintézőhöz.
 
Én meg mérgelődve  már,  várom, hogy  fogyjon előttem az újabb sor.
A bank kivetítőjén eközben mennek a reklámok, valutaárfolyamokról,
új  termékkonstrukciókról,  
arról, hogy milyen fontos a bank számára  az ügyfelek elégedettsége,
s arról, hogy a banki dolgozók  készséggel állnak rendelkezésre,
meg, hogy kérjük -mi ügyfelek - a banki dolgozók segítségét,
meg  tegyük meg észrevételeinket a fiókban lévő tabletten!
 
Egyre  jobban bosszant, hogy mennyire  nincs  köszönő viszonyban sem  az amit a bank  magáról hirdet és ami valóságban  van.
 
A biztonsági őr ezen idő alatt barátságosan cseveg  egy pénztárra várakozó ismerősével. Mindenkit eltávolított a fokosos ügyfél közeléből. Ma  ne intézze  senki az ügyét, mert megjelent a szélsőjobb egy   képviselője, teljes  harci díszben. Neki  nem kell sorszámot sem húzni, se  kivárni a sorát, sőt  utána  se legyen senki. Aki jót akar  magának, az  ma  nem intézkedjen!
 
Ülök és várok, olvasom már  5-ször , hogy én,  mint ügyfél milyen fontos  vagyok, meg  , hogy  segítenek  a bank  a dolgozói elintézni az ügyemet. Igaz  ebből semmi sem igaz. Két órája várok már, s ha nem jön közbe egy újabb  fokosos  egyén akkor talán majd már  én következem. Viszont a mérgem  az igazságtalan  várakoztatás miatt nem csökkent, így  felhívom a fiatalember  figyelmét, a reklámban menő  szövegre, hogy olvassa el, hamár az ügyintézésbe  beleavatkozik!
 
Tegyek panaszt! mondja  nyeglén, s  Ő egyébként sem a bank alkalmazottja.
 
Ez látszik, mondom neki, mert ha az alkalmazottja lenne a banknak akkor nem csevegne  hanem igyekezne  segítségére lenni azoknak  akiket  méltánytalanság ért!
 
Ő szólt  nekem, hogy nem  mehetek  az ügyintézőhöz - válaszolja  hetykén!
 
Ez nem segítségnyújtás  ez  utasítás mondom neki.
 
Ő nem fog veszekedni mondja, és fogja magát  és  kimegy rágyújtani egy cigarettára a bankfiók elé.
 
Én meg sorra kerülök, a könnyeimet nyelve a tehetetlenségtől, igazságtalantól, inkorrektségtől.
 
A pénztáros tényleg  tudja a problémámra  a megoldást és  2 perc alatt elintézi a szükséges  dolgokat. Tájékoztat,
 kinyomtatja  a szükséges papírt,
 hátra megy és aláíratja az ügyintézővel ( akihez ugye  nem  kerülhettem oda) , s már  mehetek is az utamra. 
 
A két órás  várakozás  viszont  értékes  tanulságokkal szolgált.
 
1. A   más cégtől közvetített biztonsági őr nem érzi fontosnak minden  ügyfél  ügyét, csak azét akitől Ő fél.
2. Jól elbújik az ügyfelek elől- ami  akár  jó taktika is lehetne arra az estere  ha  veszélyhelyzetben reagálni kellene (pl. segélyhívás indítani) Az OTP banknál pl.  az alkalmazottak mögött van a biztonsági őr!
3. Szüksége lenne egy kis  szakmai  képzésre, hogy mik a kompetenciái! . Egyáltalán beleavatkozhat-e  az ügyintézésekbe, irányíthatja-e  az ügyintézés menetét ?
4. A Budapest Bank bár  nagyon  ügyfélbarátnak akar  látszani, de  nem az. Ez már abban is megnyilvánult, hogy az egész  netbankos  átállásról  képtelenek voltak egy olyan összefoglalót megírni, amiben ügyfélbarátan  tájékoztatták volna az embert arról, hogy mi a menete a folyamatnak.  Volt  tájékoztatás, csak az, pont nem arról szólt, hogy milyen lépéseket kell megtenni  egymás után, az átállásban. Egy  3 mondatos tájékoztatóval - amit a pénztárostól megkaptam, -  az egész dolog egyszerűbb lett volt.
5. A megfélemlítéshez elég egy póló, egy  logó, egy hatalmaskodó beállás, és  máris a magyart védő  logó világossá válik minden vonatkozásban.  Ő  a magyar akiről a logó szól. Neki kell gazsulálni, a biztonsági őrnek, a banki  alkalmazottnak, mindenkinek! A biztonsági őr  biztosan nem fog  az ügyfelek védelmére kelni.
6. Kell-e  sorszámot húzni annak aki  időpontot igényelt, vagy csak be kell mondani, hogy neki van időpontja  és  csá!  Innentől  csak Ő  fontos! ( Egyébként a sorszámot adó masinán van opció a az időpontegyeztetéskérésre vonatkozó ügyfeleknek is)  Az  adóhivatalokban pl . kell  akkor is sorszámot húzni, ha előtte  időpontot egyeztetett az ember  on-line. Nem úgy van, hogy bemegyek, bemondom, hogy időpontom van és már  sorra is kerülök.
7 Van még miben fejlődni a Budapest Banknak, talán tapasztalatcserére  mehetne  más cégekhez  akik ügyfelekkel foglalkoznak, hogy miként kezelik a klienseiket!

 
 
 
 
.
 
 
 
 

2017. június 18., vasárnap

Molnár C Pál műtermében (2)

 
 
 
A lépcső mécsesekkel, virágokkal díszített útján  haladva jutottam fel a műterembe, ahol a művész unokájának felesége  fogadott. A képekkel  telei szoba egyből elvarázsolt, s  deja vu érzést hozott,  amit hazafelé haladva meg is értettem , hogy miért jött elő. Legelső múzeumi élményeim egyikét idézte ( miniben persze), hiszen a régi Nemzeti Galéria falai voltak  így  zsúfolásig terítve   festményekkel, Munkácsi, Szinnyei , Mányoki s  egyéb nagy  festőink nagy és kisebb   képeivel.  Szerettem ott lenni, középiskolás koromban szinte  hetente  "beugrottam" töltekezni, elmerülni a színek, formák, történetek világában.
 
Tehát rögtön egy "otthonos"  érzés töltött el, pedig semmit sem  tudtam valójában  Molnár C Pál művészetéről. Így minden egyes útmutatás képeihez lépésről, lépésre  tárta fel nekem azt a gazdag, kísérletező , de ugyanakkor mégis letisztult képekkel teli  alkotóutat, amit ez a szobányi kiállítótér megmutathat munkásságából.
 
Battonyán született 1894-ben  Édesapja a László birtok  gazdatisztje volt, aki feleségül vette a birtokoshoz nevelőnek  érkező francia nevelőnőt, Jeanne Contant -ot, miután  lejárt  3 éves  szerződése a földbirtokosnál. Első gyermekük Pál.
 
Mikor  művészként már,  javasolják neki, hogy   legyen  egy művészneve, az egyszerű Molnár Pál helyett, édesanyja  nevének kezdőbetűjét illeszti apai neve  mellé, s  lesz  belőle a  Molnár C Pál. 
 
Elemi iskoláját  kosztos  diákként  a közelben  járja, de később  a földesúr  támogatásával Aradra kerül, ahol felfedezik  adottságát, egy versillusztrációra kiírt pályázatra beadott  művével. Innen  már   Budapestre , a Mintarajziskolába  kerül és végleg elköteleződik lélekben a festészet  mellett. Hogy tanulmányi költségeit, állni tudja  életfeltételéin javítson   házi tanítóskodik (mint  korábban édesanyja), később  az  az EST lapcsaládnak  mely  három lapot   jelentett, s reggel, délben és  este   is megjelent, 400 000 példányban -ahogy tárlatvezetőmtől megtudtam, - küld , később már  külföldről is rendszeresen tus illusztrációkat. Amely egyfelől jó kereseti forrás, másfelől ismertté teszi  MCP-és  monogramjával ,széles  körben.
 
Egy  véletlen folytán Svájcba  tud  kiutazni, ahol 1919-től 21ig él, és  itt rendezik meg első kiállítást is. S ebből a korból van az én egyik   nagy kedvencem is a Genfi  tóról :-).
 
 
 
Itt egy újabb  sorsszerű változás  jön életébe. Egy dúsgazdag svájci hölgy azt ajánlja fel neki, hogyha  elkészíti számára  Tiziano  egyik híres madonnás  képének egy meghatározott részletét, akkor egy évig állja  Párizsi tartózkodásának  költségeit.  Molnár  c Pál  teljesíti a feltételt, és   így kerül minden  művész vágyott   városába  Párizsba , s tölt  éveket aztán  ott. Ahol nagyon otthon is érzi magát,  félig  francia gyökereivel  ez nem is csodálható, másrészt a századelő pezsgő  művészi életében megismerkedik a különböző izmusokkal. Ki is próbálja, hogy hogyan  tudja egyesíteni a  saját   formavilágával. Fest  kubista,  dadaista, szürrealista  képeket (ez utóbbit élete  végéig fontos  kifejező eszközének  megtartja), de képein meghagyja ekkor is  a figurális elemeket. A non figurális  ábrázolást már nem  érzi sajátjának  ezekből az irányzatokból.
Kubista  korszakából való  másik kedvencem is:
 
 
 
Párizsban majdnem megnősül,  sőt  lehetősége  nyílna  Amerikába   költöznie, műtermet nyitni, de egy váratlan fordulattal 1931 -ben rátör  a honvágy  és hazaköltözik, abba  az épületbe ahol ma is  látható volt műtermében az életmű kiállítása, a Ménesi út 65-ben.
 
Még egy hosszabb lélegzetvételű út vár  rá, mégpedig Rómába, épp akkor  amikor  a Római Magyar Intézet épületét  kell az első művészeknek  "belakniuk," Szent Ferenc prédikál a madaraknak c  festményével 3 éves ösztöndíjat nyer Rómába, ahol magával  ragadja a reneszánsz   művészete. Hazatérve a szentképek  , freskók  festészetére  tér  át. Művei szerte az  országban  megtalálhatók  Budapesti Belvárosi  Nagytemplomtól kezdve,  a Balatonlelle-i  kápolnáig.
 
 
Mindemellett folytatta  a szürrealista képek festését is, melyből csak pár kisebb méretű van kiállítva  műtermében. A művek  nagy része  Battonyán lévő emlékmúzeumában  tekinthetők meg, vagy magángyűjtőknél vannak.

 
Oly plasztikusak a Tinédzser és  Titkárnő c képei, hogy  bár egy lépésre álltam tőle, de az volt az érzésem, meg kellene fognom, hogy eldönthessem a paróka  igazi-e  vagy tényleg festett .
 
 
Szürrealista  képeinek közös jellemzője, hogy kis  " reménysugár" mindegyikben megjelenik. Még  a lerombolt  New York-i  toronyházaknál is. Amelynek  különös  jelentőséget ad, hogy évtizedekkel korábban vizionált egy olyan eseményt ami  később  meg is történt. A módja nincs  a képen "megadva"  csak az "eredménye" jelenik meg, roppant nyomasztóan. S az egyetlen remény egy vakító fehér  fénysugár, vagy fényfolt  a torony tetején haldokló nő ruháján.
 
Bármelyik  alkotását   is néztem , témától függetlenül.  mindegyiben  kiegyensúlyozottság,  tisztaság ami nyugtatóan hat, még akkor is  ha a téma  önmagában  borongós, vagy fájdalmas.
 
A tárvezetés  egy téli képpel  záródik. Hatalmas, hótakarós  téli  pusztával, amim a Nap mégiscsak átveszi a főszerepet és  ragyog az égen . Várva  a jóidőt  a havas, fagyos tél után.
 
 Végére  hagytam kedvenc  mondatát, melyet nagyon igaznak érzek:
 
 
 
 

2017. június 17., szombat

Molnár C Pál műtermében

kapott helyett a festőművész  életét, festészeti korszakait  reprezentáló életmű kiállítás.

Nyolc évig éltem a  közelében, csupán két utcányi  távolságra, többször  el is határoztam, hogy megnézem, de valahogy  mindig megtorpantam a kapu előtt.  Úgy látszik messzebbre  kellett költöznöm , hogy   ne  gondoljam meg magam a kapu előtt, s kitartsak elhatározásom mellett, hogy megnézem.
 
Ma ezt meg is valósítottam.
 
Órákkal később is még  a hatása  alatt vagyok,  keresem a szavakat, hogy hogyan  fejezzem  ki pontosan  mindazt, ami  kavarog a fejemben, lelkemben.
 
(S döbbenetes számomra  az is, ahogy  rendezgetem a gondolataimat, hogy  a három  egymás után   látott tárlattal, ( Ország Lili,   Georg Baselitz és most Molnár C Pál)  jómagam,  anyám  és nagymamám  érzéseit, gondolatait láttam viszont  képekbe sűrítve. )Mintha egy  hosszú úton mentem volna  végig, anélkül, hogy célom, vágyam lett volna, s most itt állok  a kezdeteknél: nagymamámnál. Az út elején, annak az útnak elején , amely meghatározta, hogy   én milyen  ember  leszek majd. -melynek még vannak távolabbra, mélyebbre vivő szakaszai is, tudom, de azok már nagyon homályosak, s csak fényképeken, elmeséléseken,  s nem közvetlen tapasztaláson ismertek számomra.
 
Most jó lenne , ha párhuzamosan  tudnék beszélni, (írni) magáról a kiállításról, arról a fantasztikus  tárlatvezetésről amiben részem volt,  és  arról  ami közben  történt bennem. S nyilván a kettő szoros  kapcsolatban is van egymással- Sajnos erre még nincs  mód, így  dönteném kell melyik élvezzen elsőbbséget.
 
Maradok az  'úton- járás" élményemnél, hiszen ez köti össze bennem a  három kiállítás  anyagát.
A "fütyürésző művész" -ahogy kortársai nevezték és  videón láthattam, hallhattam is, olyan  embert mutatott nekem, aki nagyon hasonlított gyerekkori élményeimhez a nagyszülői házban. Ahol a dúdolás, éneklés hozzátartozott a mindennapokhoz. Ami egyfajta megjelenése is a belső egyensúlynak, az élet történéseinek elfogadásának, és kilépési mód is  egyben  a napi gondok fölé helyezkedésével. 
 
A művész korszakait, stílusirányzatait megismerve - a nagyszerű tárlatvezetésből,- is az maradt meg bennem, hogy  az a rendezettség,  a dolgok helyükön levése jelenik meg a képekben, mint amit gyerekként átéltem nagymamám  mindennapjaiban. Furcsa, de  így érzem,  hogy az t értéket. letisztult  gondolkodást  nagymamámnál láttam, érzete, az itt  színekben, figurákban formákban jelenik meg a festményeken.
 
Az a belső, erős  hit, hogy az épp aktuális  események  elmúlnak, lecsillapodnak, és ami  marad az több, mint   a történés maga volt.  Ami marad  az megértés, elfogadás, egy új szintre  emelés gondolatban, érzésekben, bölcsességben. Ez az én  nagymamai örökségem is egyben. Amit nem tudtam még teljesen  magamévá tenni, de haladok felé.
Ezt látom Molnár c Pál  képein, s nagyon meglepő,  a képek által visszatérni azokba  az évekbe, amik meghatározták az én életemet, gondolkodásomat.
 
Vissza kell térnem még ide! 
A szakértő vezetés után, aminek következtében egy teljes művészéletút rajzolódott ki , el kell mélyednem  a képekben , még jobban!  Mert  bár  kis területű a kiállítás, de oly sok gondolat, hangulat  van összezárva benne, hogy szükségem van  arra, hogy  egy-egy - számomra  fontos képnek  külön adjak  időt .
 
Csak párról készítettem  fotót most. Nem is  gondolkodtam igazán , hogy melyiket válasszam, de  most így   utólag megnézve  őket, szinte  mindegyik a nagymamámhoz  köt.
 
Az első, s talán a legfontosabb és legmegrázóbb is  egyben az a gondolat, ami  a nagymamám  mindennapjainak, szilárd alapja volt. A hit, amelyhez, nem kell templomba járni.  Az belül , bennünk  van. Kialakíthatjuk a magunk, saját  belső kapcsolatát  az Úrral, külsőségek nélkül is. 
 
 
 
Molnár C Pálnál ez,  a falak nélküliségével és a szivárványos  glóriával , s törékenynek, magasnak,  egyensúlytól, szépségtől  sugárzó női alakban jelenik meg előttünk.
 
 
S bár  ez egy  svájci  táj, és semmi köze sem  a Ferenc József csatornához, sem az Adriához ,mint nagymamámnak , mégis  nekem ez azt a nyílt víz szeretetet idézi fel, ahogy Mamika mesélt a Tiszába  folyó csatorna melletti  fiatalkori életéről, majd később tenger melletti élményeiről. Ebből a képből minden nap töltekezni lehet. Jó lehet csak  egyszerűen beszaladni,  nézni  pár percig, s mint ahogy  az ember  egy pár korty  vízzel  oltja  szomját,  a képpel derűvel, nyugalommal feltöltekezni.
 
 
 
Ezt is elnézegetném minden nap szívesen. Tetszik a végtelensége az elmosódó háttérrel, az utca  derűje, hangulata, a személyekkel  jelzés szerűen bevitt élet. Az érkező és elmenő  figurákkal az ellentétes  utak megjelenítése. Így kis szomorúság is  van benne, ha egy kicsit jobban elmélyedek benne,  épp ettől az ellentétes  iránytól.
 
Kell még időt fordítani a képekre, a gondolatokra  hangulatokra. El kell menni  többször, hogy a képek kiváljanak a többi közül, s megkaphassák a külön -külön megérdemelt helyük.
 

2017. június 11., vasárnap

Adsz egy tincset?

- hangzott el a kérdés, az előttem ülő középiskolás  diáklánytól barátnőjéhez.
- Adok, volt   a válasz, majd  keresgélni kezdtek  táskájukban.

Arra gondoltam, hogy  csak, nem egy ollót keresnek, hogy egy tincset levágjanak a derékközépig érő  hajból?
S ha igen, mit kezd majd  vele a  lány? Eszembe jutott, hogy én is őrzök otthon két , -  bő 70 éve  levágott - szőke  tincset, nagymamám unokaöcseitől.
 
Olló helyett azonban hajgumi és  egy  tupírozó fésű  került elő a táskák mélyéből, s  a különválasztott tincs hamarosan erőteljes  tupírozás alá került. Egyre  dundibbá,  és egyre  rövidebbé válva  általa.
Bő 10 percen át  folyt  rendelőtlenül a tupírozásos művelet (a haj hosszússága  miatt gondolom) , s egyre szorosabbra préselve a hajtincset.
Végül egy vékony  horgolótű- szerűség is bevetésre  került, amellyel egyetlen hajszállal  körkörösen rögzítve lett  a feltupírozott a tincs, mint egy  kábelköteg.
 
Tehát  így történik a haj rasztásítása. Még sosem láttam a folyamatot, csak az eredményt.  Úgy  tűnik akkor ez  egy társas   művelet, fáradságos és időigényes, ha egyetlen kis  tincs ily sok ideig  kapta meg rasztásított állagát.
 
De  mi lesz vele? Hogy lehet ezt visszacsinálni? Elég megmosni, vagy le kell vágni, ha  viselője megunta?
 
Egyenlőre  elfedésre  került, hiszen tulajdonosa szépen  rásimította többi  haját, hogy ne  is látszódjon.
Lehet, hogy otthon  egyenlőre nem akarja  megmutatni új  tulajdonát.

2017. június 10., szombat

Georg Baselitz : Magyar Nemzeti Galéria

Sosem olvasok el előzetesen ismertetőket, életrajzokat ha kiállításra megyek.
Mások gondolatai, véleménye, érzései nélkül akarok találkozni a művekkel.
 
Most is így tettem.

A szürke falak, a hideg márvány lépcső óriási kontrasztot alkotott a  kinti napsütéssel, meleggel, s jól sejtettem, nem akadályoztak tömött sorok a pénztár előtt sem. Egyedül voltam a  nagy, hűvös  előtérben.

Hatalmas képek fogadják az érdeklődőket. Rögtön a lényegre  térve.

Legelső  gondolatom az volt, hogy milyen felszabadító érzést adnak nekem a képek. Semmi szokványos konstrukció . Olyanok, mint a  mélyből, váratlanul felbukkanó gondolatok, emlékek bármelyikünkben. Egy gondolatszálról elinduló, de  szövevényes -sokszor kibogozhatatlan módon,, régi érzésekhez   visszataláló gondolatok. Érzések képződnek belőle, amire   egyáltalán nem  számítunk.
Az átélt de mégis felfoghatatlan embertelenség festményekbe  zárt  történelemi emléke árad a képekből. Mint a  Guernica, csak más   nyelvezettel, más  kifejezésformával, de  hasonló erővel hatóan.  
 
Természetes, őszinte, erős  hatású , leplezetlen érzésekből állnak ezek a képek. S nézésük közben átsuhan  bennem egy   új felszabadító gondolat, érzés,  hogy  akkor én is elfogadható lehetek a magam  tökéletlenségében. Hiszen ezek a képek  csöppet sem szabályosak, nem konvencionálisak. S mégis teljesen   elfogadhatók.
 
 A másik  gondolatom a szemekben ülő döbbenet, rettenet mélysége, feketesége és tehetetlensége. Amelyek majd   a későbbi (80-as  évek béli )  újra értelmezés során már  kékekké, nyíltabbá válnak, de erről persze  ekkor még semmit  tudok. 
 
Ennyi elég, is, hogy  látni akarjam az egészet!  Részletesen, átadva  magam a képekből áradó érzéseknek, gondolatoknak. Most már jöhetnek a  képek  mellett olvasható (kitűnő) ismertetők, háttér információk is.
 
'38ban született. Anyám és nagybátyám korabeli  nemzedék , akik nem beszéltek az emlékeikről, érzéseikről. Arról, hogy gyerekként milyen nyomokat hagyott bennük a háború hétköznapi  borzalmainak  sora Az  a nemzedék,  amely megpróbált felejteni, átlépni a múlton, de  a múlt  váratlanul, szabályozatlanul újra és újra   feltört, amivel kezdeni kellett valamit. Miközben már ott sorakozott, a mi nemzedékünk, akiket óvni, védeni kellett, s közben elfelejteni igyekezni mindent ami   gyerekként  ráült a lelkükre .
 
Annyi  dokumentumfilm, regény.  novella, művészfilm, memoár után talán már  nem lehet    újat, mélyebbre  hatóan fogalmazni a  háború  világáról, de a kiállítás  erre  teljességgel rácáfolt. Megrázóan egyszerű módon , hatalmas  felkiáltójelként  állnak a képek  előttem. Csupaszon, , kiszolgáltatottsággal  telten, magányosan , de ugyanakkor érzelmeket gerjesztően is.

S már csak egy  "apróság" a végére. A fordított perspektíva, nagyon  elvarázsolt. -Kisunokámra gondolva , - akiknek  még teljesen rendben  van , a könyvek fordított nézetgetése ,- nagyon hamar természetessé vált, nekem is ,hogy az ég és  föld  konvencionális  helye  felcserélőik   a képeken, Sőt a végén már  fura lett volna ha "visszakerült" volna  a konvencionális  dimenzióba, mert  elvesztette  volt   múlt  jellegét  kép. Ami úgy gondolom nagyon is  fontos   "üzenet".
 





2017. június 5., hétfő

Babaházak

Életre szóló hobby, de
inkább  önkifejezési mód
vagy a kettő együtt,
- talán a legjobb -
 megfogalmazás arra
amellyel nemrég találkoztam.

S kaptam  róla  néhány  képet is, melyet mikor  kisunokámnak mutattam, az első kérdése az volt, hogy ez igazi? Ennél nagyobb dicséretet, elismerést csak kiállítási díjakkal lehetne  kapni azt hiszem.

Élethűen berendezett tematikus  szobák,  parkettázva, tapétázva, stukkódíszítéssel a falon, ha az enteriőr azt kívánja. Villanyvilágítással, amit mini kapcsolókkal  lehet ugyanúgy használni, mint a valóságban. Méretre készített bútorokkal, saját  készítésű babaruhákkal, a helynek, témának megfelelően.
A csaknem 35-40 éve  folyamatosan épülő- szépülő babaházak lassan  egy mini várost hoztak létre, gyógyszertárral, iskolával, virágüzlettel, emeletes  lakóházakkal,  háló és ebédlős szobákkal, konyhával, fürdőszobával, wc-ével, a készítői és gyermeke,  sőt most már  népes  unokáik  számára is.
 
Ez aztán az igazi  babaházas élmény , sőt jóval több is annál!
A képzelet, a fantázia megvalósíthatóságának  terepe.
Egyben a  kikapcsolódás egyik leglátványosabb  formája is.









2017. május 28., vasárnap

Végre itt vannak a kinn ülős esték

 
Esteledőben a park  egyik padján ültem, melengetve  arcom a Nappal. A sugarak beterítették arcom. Szememet ki sem nyitva,  mobilomon a  fényképezőt a  fény irányába állítva megörökítettem a sugarak felém áradó ívét... Beterített a fény ezer apró szála, hulláma. s  a béke boldogító nyugalma.
 

Hátam mögött  hosszúra nyúlt árnyak, homokvár maradványok és az oly  csodás  esteli sárga  fény. Vacsoraidő van már. A focipálya lelkes amatőrei, s  játszótér imént még zsivajgó  gyerekserege is hazafelé  vette az irányt. Csend és a lenyugvó napsugarak jellegzetes aranyló fénye zárja le a park életét mára.

Végre itt vannak a melegebb esték, s vacogás nélkül ülhetek teraszomon a csillagos ég alatt.
 
A repülési folyosók élénk forgalma,
fénylő pulzáló háromszögei,
keresztül - kasul behálózzák az egyre mélyebb kékbe forduló eget.
 
A csend beül az utcákba,
a hazatért családtagokkal kezdetét veszi az esti rutin.
 
Felgyúlnak a fények a lakótelep lakásaiban.
 Minden nap más mintázatot adva az esti városképnek.
 
A  hegyoldal ostorlámpái apró ,
földre ért csillagokként  csillognak, ritmusosan.  
 
Fénylő, sárga téglalapok és négyzetek a lakások ablakai,
 a 10 emeletesek homályba vesző falain
 
A nyáresték megunhatatlan ,
teraszon ülős kellékei.
 
A denevérek még nem jöttek meg.
Melegebb időre várnak  talán.
 

Sediánszky Nóra: Tékozló Párizs

 
 
Igazán nagyon mértéktartó voltam!
 
Beosztottam , hogy sokáig  tartson az öröm, míg sétálhatok a szerző mellett, az általa  bejárt utcákon, tereken, katedrálisokban, múzeumokban, a Szajna parton, mindhiába.
Véget ért ez a nagyszerű utazás.
Mintha egy  valós  utazásról  tértem volna haza. örömmel és szomorúsággal vegyes érzéssel. Örömmel, hogy részese voltam, és nagy szomorúsággal, hogy véget ért.
 
Jó lenne leírni, kiírni  magamból mindazt amit e könyv adott nekem, de  túl közeli még. Mintha  egy hatalmas  festmény lenne, nem is  szavak szövevénye. Gyerekkorom nagy  belefedkezős útleírásos élményeinek folytatása  volt ez a regény. Ahogy gyerekként nem okozott gondot Afrika  szavannáin lennem Kittenberger , vagy Széchenyi könyvei nyomán ,ugyanúgy átugrottam  időn. és teren Sediánszky Nóra  írása nyomán.
 
Simogatnak, átölelnek  szavai, mondatai. Minden pillanatban érzem, hogy mily hatalmas tudás párosul tökéletes arányérzékkel, és egyszerűséggel. Nincsenek  fölösleges- átugrandó  -átugorható mondatok. Ez a könyv az első szótól az utolsóig élmény, hangulat, valódi utazás.
 
 
 


2017. május 6., szombat

Képek között

 
Gyerekkoromban az   ebédlőnek nevezett és  annak is berendezett szoba falát festmények díszítették   Életképek , enteriőr , tájképek,  portré. Olaj, akvarell és  pasztell képek voltak ezek.  Háborút túlélt vagyontárgyak,  melyek Óbecséről , a családegyesítés kapcsán Kovácsiban  kapták még végső helyüket. Az ebédlő bútoraival  együtt E képek között nőttem fel, s az én gyermekeim is.
 
Azt nem tudom, hogy miként  vásárolták nagyszüleim, vagy örökölte- e  esetleg  nagymamám  Erről  sosem esett szó. Csak arról, hogy  akkoriban egy tanítói fizetésből tellett saját  igényű  ebédlő és konyha és szobabútorok  készíttetésére, festmények vásárlására.

A negyvenes évek  végi, ötvenes évek  béli tüzelőhiány miatt  azonban a szoba  fűtése télen  javarészt szünetelt  Az már -  60-as évek - jobb élet időszaka volt, amikor a konyha mellett a hálószobában is égett  a kályhában a tűz s nem rohanva  mentem meleg bundapizsamámban  az ágyba, amelyben  nagymamám vagy nagyapám  melegvizeses  palackot, vagy gumitömlős  ágymelegítő palackot  görgetett előtte végig, hogy a hideg lepedőt és a  dunyhát  átmelegítse mielőtt belefeküdnék.
 
Az ebédlőt nyáron sem használtuk minden  nap. A hétköznapi  , de  a vasárnapi étkezések is  a konyhában  történtek. Ebédlő funkciója csak azokon  a napokon lépett életbe, amikor  jött nagybátyám családja, unokatestvéreimmel, valamilyen  névnap, vagy születésnap, Karácsony, Húsvét ünnepére, vagy nagyszüleim kollégái nálunk  vacsoráztak nagy - nagy ritkán. .
 
A tavasz, de  főleg a nyár és a koraősz azonban  ezt a szobát  is  bekapcsolta  az életünkbe. A portörlés  az én feladatom volt, így  akarva, akaratlan  rendszeresen kapcsolatba  kerültem a képekkel. Olyan közelről is szemlélgetve  részleteit, amit  egyébként nem tettem. Másrészt  a szobában  lévő nagy, karfás, zöld huzatos kanapé sokszor  volt  "elvonulásaim " szigete. Amelyről  viszont távolabbról  nézegettem a festményeket, olvasás, vagy  játszás közben.
 

Nekem a rejtélyek és otthonosság  keverékei voltak ezek a festmények. 
 
Az  itthon érzet megtestesítői egyrészt ,
 mert más lakásokban más képek voltak a falakon.  
Komorabbak ,sötétebbek voltak  dédnagymamám lakásában. 
Megint teljesen más tájak, másmilyen  témák nagymamám  barátnőjének lakásában,
vagy  anyám barátnőinek lakásaiban,
csakúgy mint  a barátnőmék lakásában,
vagy a szomszédaink lakásaiban.
 
Emlékszem arra, hogy sokszor  gondolkodtam azon, hogy délelőtt vagy délután beszélgetnek-e  az asszonyok?
Azon is sokszor elgondolkodtam, hogy hazafelé megy, vagy vendégségbe megy  inkább a képen  látható pár ? Nyilvánvalóan nem az a nagyobb porta az övék, mert nem onnan jönnek és nem oda  tartanak. Talán a mögötte  lévő szegényesebb ház lehet, vagy  egy másik  faluba igyekeznek?  Mindig megzavart, elbizonytalanított az értelmezésében  a házfalon lévő fény-árnyék  hatás és a felhőzet együttese.
 
 
Ez volt  számomra legegyértelműbb kép. Ezt a valóságban láttam a vonat ablakából , minden  nyáron, mikor  Csongrádra mentem dédnagymamámhoz ,és a  nagynénémhez   60-as  években. Még álltak ezek a tanyák, a Kiskunságban, s az öltözet, az életforma is szinte  pont ilyennek látszott a  vonatból.


A kisebb képekről sajnos nem  lettek jók a  fényképek, amit elköltözésem előtt készítettem , így  csak  az érzések és  emléképek vannak  róla a fejemben. Egy akvarell, szikrázó kék éggel, boldogsággal téli pillanattal,  egyetlen házzal, amely  nagyon hasonlított  a közelben lévő egyik  házra. Ez mindig megzavart , mert  bár tudtam, hogy  nem lehet az a ház, hiszen  semmi köze  nem volt  a nagyszüleimnek  Kovácsihoz korábban, nem értettem, hogy hogyan lehet  mégis  ez a hasonlóság?   
 
Egy másik képen,  pasztell képen,  cumisüveg mellett szundizó kisbaba oly békét, nyugalmat árasztott,  hogy jó volt  ránézni újra és újra,  s volt egy  különösen díszes, narancsos, rózsaszínes szobabelső, élethűnek tűnő csíkos. önmagában nyomott brokáthuzatos kanapéval, párkányos  kályhával. Mint a nagyúri kastélyokban- ahogy én akkor - gondoltam róla.
 
S mindemellett ott voltak nagyszüleim könyveinek illusztrációi, különösen  nagyapám, történelmi és irodalmi tárgyú könyvei szeretettm nézegetni. S bár tetemes  olcsókönyvtári   sorozatunk volt, mert  nagyszüleim mindent  megvettek  amit fontosnak tartottak. S akkoriban  bizony az összes jelentős irodalmi mű megjelent olcsókönyvtári kiadásban is. Így azokban olvastam el  operák történetéül szolgáló  regényeket, csakúgy mint  a Kittenberger . Szécsényi útleírásait az  afrikai vadonról, vagy Verne szkiffijeit.
 
Mindezek mellett  azonban arra is  figyelt nagyapám, hogy meglegyenek  fontos   könyvek, nemcsak  olcsókönyvtári  kiadásban, hanem  drágább és jobb minőségű könyvben is.  Egyik kedvencem a mai napig  az 1959-es kiadású Szőnyi István illusztrációjával megjelent  Arany János : Rege a  csodaszarvasról, keményfedeles, spirálos  könyve.  Gyerekként persze  fogalmam sem volt, hogy a kor egyik  legjelentősebb festőjének  képeit nézegetem- nézegethetem  bármikor, amikor csak kedven szottyan rá.
 



 
 



S mindezek mellé, még  vásárolt  nagyapám kortárs festőktől -grafikusoktól rézkarcokat is.

A  hatvanas évek közepétől kezdve ugyanis ezen képekkel kereskedők  járták az iskolákat, s így  nagyapám is  vett jónéhány kortárs  művet. (Ezen formája a kortárs  művészek rézkarc , linóleumnyomat, szitarajzos  műveinek népszerűsítése, eladása rendszerváltásig  megvolt. Még én is tudtam így  vásárolni egy -kettőt) Melyek egy része bekeretezve, mások csak egy  nagy  hengermappában  voltak  tárolva otthon. Időnként elővéve. Középiskolás koromban már ezek  iránt is jobban érdeklődtem , s olyankor a  nagy zöld kanapéra telepedve   nézegettem őket. S csak akkor tudatosult bennem, hogy milyen jó dolog, az hogy festmények, grafikák közt  nőttem fel.
 
Mamár legkisebb unokám 16 hónaposan, otthonában , Van Gogh albumot lapozgat és igazán elmélyülten  nézegeti benne a tájképet. Szavak nélkül még, de mutatja nekem, hogy a festményen  lévő fűszálak, olyanok mint a szőnyegük szálai (vastagok, hangsúlyosak, s persze zöldek) Ez a pillanat azonban tudom,  azzal kezdődött, hogy a nagyszüleim 80-90 évvel ezelőtt képet vásároltak maguknak. Hatása  maradandónak bizonyult, átívelően generációkon át.
 

2017. április 29., szombat

Ország Lili: Árny a falon

Csaknem az utolsó pillanatban mentem el - a számomra teljesen ismeretlen  festőnő- kiállítását megnézni a Nemzeti Galériába, s olyan  megrázó, felkavaró élményben  volt  részem, mint még életemben sosem.

A kiállítás szerkezete, az ahogy végigvezeti  az embert a festőnő alkotóútján, tiszta, egyszerű, és nagyon illő a festőnőhöz. Kronológia sorrend, remek ismertető szövegek. Pont annyi amennyire  szükség van.
 
Álltam az első képek előtt- melyeket abban az évben festett, amikor én megszülettem- és úgy éreztem ismerem  ezeket a gondolatokat, érzéseket. S ilyen tisztán, egyértelműen még  nem  láttam megjeleníteni  senkitől azt a feleslegesség érzést, azt a félelemérzést ami belőlem is  szólhatott volna. S igen ezeknek vannak színei, nem csupán egy komor , szürke, barna vagy más sötét  tónus lehet. Benne van a mezők zöldes magányában épp úgy, minta falak vöröses sárgás színében, méretében.
 
Épp az ikonosztáziás  sorozatával ismerkedtem volna  tovább, mikor  egyre  erőteljesebben beszűrődött egy  végtelenített videólejátszás hanganyaga , egy kisebb oldalsó teremből.
Elvesztettem a koncentrációmat. A fülem és  a szemem  két  különböző ingeregyüttest akart   bejuttatni  az agyamba, s ez  nagyon frusztrált. Még akkor is, ha  olyan mondatok szűrődtek be onnan, hogy Ország Lili  számára a festés  az  olyan volt mint egy imádság. A legszemélyesebb dolog, amihez nem engedett senkit  közel. Nem  festett mások jelenlétében, s nem mutatta meg senkinek a még nem  teljesen kész  műveit. Volt  foglalkozása, amiből megélt (díszlettervezőként dolgozott)
 
S bár ezek  fontos dolgok voltak , de  inkább elvittek, mintsem közelebb hoztak a műveihez, úgyhogy inkább kihagytam egy kisteremnyi  művét, azért, hogy  nem hallva már a videó szövegét, újra a  képeire tudjak teljesen  figyelni.
 
S ahogy haladtam városképei között, egyre erősebben   szűrődött be általuk  tudatomba  gyerekkori , felülről letekintő koncepcióm az engemet körülvevő dolgokra. " Kilépesek" az adott helyzetből, a  megértésre, feldolgozhatóságára tett   kísérleteim. Nagyon sokáig  belül úgy oldottam meg a  szorongató   helyzeteket, hogy azt gondoltam repülőre ülök, és felülről nézem meg a helyet a, helyzetet amiben vagyok.
S most itt álltam egy  művész képei előtt, aki szintén ezt az utat választotta magának, hogy megértse magát,  helyét.
Mélyen megrázott. Csak álltam a  képek előtt és  láttam felülről a városait, azok  mozgalmasságával,, omladozó vakolataival, és épülő új egységeivel, régi köztereivel, belvárosaival és szegényebb részével, holott konkrét ház nem volt  látható a képen. Mégis annyira  egyértelmű és nyilvánvaló volt számomra amit láttam, mint ahogy  gyerekként átéltem a saját  belső  "letekintéseimet".
 
Mielőtt a labirintus sorozathoz értem volna, beugrott  képeiről a nyomtatott áramköri panel fogalma, s azok amiket  magunk készítettünk a középiskolai  szakmai gyakorlatokon, vagy ahogy a számítógépben  megjelenik manapság. Még furcsálltam is ezt a gondolatsort  magamban, de később a labirintus  sorozata előtti ismertető szövegben azt olvastam, hogy a festőnő tudatosan vitte ezt a  XX . századi  tárgyat,-  a modern  labirintusok szimbólumaként -, nyomatként vászonjaira.
 
A Labirintus témakör elején , komolyan   meg kellett magammal beszélnem, hogy végigmenjek-e benne , vagy válasszam inkább a mellettem lévő kijáratot ?
Először  csak be-be pillantva -innen még simán visszafordulhatok érzéssel - nézegettem a képeket, a sötétszürke falak "folyosóián". Megnyugtató biztos  pontként ott sétált a teremőr, bár láttam rajta, hogy egyáltalán nem nyugodt. Sőt nagyon is idegesnek, zaklatottnak tűnt. Szinte szaladva  rótta  az utat a kis  terek  folyosóin, mint egy űzött lény.   Szívesen megszólítottam volna, de nem mertem. Egy vers ment hangfelvételről (mint később megtudtam, Pilinszky versét  Alföldi Róbert  mondta el ),  jelentősen növelve az ember  bizonytalanságát.
Remélem hogy legalább óránként  válthatják egymást az őrök, ezen a részén, mert ebben a térben, a verssel együtt lenni , nagyon megterhelő dolog lehet  lelkileg.
 
Amikor újra  a képekre  tudtam  koncentrálni, s már  láttam, hogy  van "kijárata" a labirintusnak, megtörtént velem ami még sosem festmények társaságában. Elkezdtek potyogni a könnyeim. S mint nem oly rég a MÜPA  hangversenyén  , újra azt éreztem, hogy   itt akarok maradni, nem akarom, hogy vége  legyen ennek az élménynek.
 
Álltam a fénybe nyíló városkapus képei előtt, és  olyan nyugalom szállt rám, mintha valóban az következne, hogy kilépek a meleg, nyugalommal, derűvel teli  fényes térre.
 


 
S bár inkább felhővel teli volt ma  az égbolt, de  az élmény amit Ország Lili képei adtak megrendítő és felemelő, ünnepi volt.
 
Hazafelé rögzítettem a mai  nap   néhány  fontos  részletét  ami  az úton ért. Először is , azt a hat  nagy posztert ami  az MNG  oldalsó  ablakait díszíti. Sokkal jobb, mint a korábbi  reluxás megoldás. S persze az árvácskák is  gyönyörűen  virágoznak. Teltek, harsogóak, igazán  látogató kényeztető élményt adnak. S a kilátás is változatlanul csodás a Dunára.
 




 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...